Majd' két évvel a premier után fogalmazódott meg s öltött végleges formát bennem a kérdés az új Star Trek film kapcsán, hogy egy olyan intersztelláris civilizáció, amely ezer éve ismeri a fénysebességnél gyorsabb űrutazás titkát és egy komplett csillagbirodalmat tart fenn (és itt most természetesen a romulánokról van szó), hogy hagyhatja, hogy központi bolygójának napja szupernóvává válásakor elpusztítsa a bolygó teljes lakosságát? Úgy értem, akármennyire bíztak is a Spock által bepromózott vörös anyag áldásos hatásaiban, egy evakuáció azért logikus lépés lett volna, nem?

Ez persze nem csak a cselekmény mozgatórúgóját tette volna feleslegessé, de a komplett alternatív idősíkot is, amelyen az játszódik... de akkor is.

Buddha is megmondta, szarjál bele!
Igaz, ő nem pont ezeket a szavakat használta.

Minél többet látom az Alpokat, annál elviselhetetlenebbül gyűlölöm a pusztát.
Petőfi meg bekaphatja.

Gebratene Putenburststücke mit Speck auf Blattsalat.

Belementem ma egy akkora hóbuckába, hogy a ratrak is kétszer megy neki.
Ennek következtében akkorát firkáltam, hogy húsz métert repültem, és az általam felvert porhó-felhő elsötétítette az eget az adott pályaszakasz felett.
Egyáltalán nem fájt, úgyhogy felálltam és folytattam, ahol abbahagytam.

Saueres Rindfleisch mit Zwiebeln in Kernöl und ein bißchen Kaiserschmarrn

Ha valaki esetleg nem hisz a légnyomás létezésében, az vegyen egy zacskó chipset és vigye fel 1800 méter magasra.

Gulaschsuppe mit Kaiserbrötchen und Appfelstrudel.

Ilyen emberek nélkül nem lenne valóvilág és tüccer zene... ez persze még nem ok a létezésükre.

Sokak szerint szomorú, ha egy harmincas férfi szörnyespólóban, rockkoncerten ugrál. Szerintem ez nem igaz - és ezt nem csak azért mondom, mert én pontosan ugyanezt fogom tenni harmincas férfi koromban.
Szerintem sokkal szomorúbb, ha egy ha egy harmincas férfi magyar retro diszkóért rimánkodik - de legalább valami zoltánerikáért.
Ettől talán már csak az szomorúbb, ha egy harmincas férfi dj szerepben tetszelegve magyar retro diszkót csinál - némi zoltánerikával megtűzdelve. Komolyan, ezzel már legfeljebb csak az versenyezhet, ha egy negyvenes férfi arról regél büszkén, milyen jó volt az ikszfaktor koncert első sorában. Mondjuk ahhoz meg nem kell negyvenes férfinak lenni, hogy ez a cselekedet szomorú legyen...

Österreicher Selchwurst mit Sauerkraut und Schwarzbrot.

Ja, amúgy éppen Osztrákiában síelek, egész pontosan Klippitztörlben, Karintiában. Minthogy két éve nem volt a lábamon síléc, kicsit aggódtam eleinte, de mire leértem a pálya aljára, már nemhogy nem aggódtam, hanem régi fényemben - a pálya ördögének fényében - tündököltem.
Síelés közben ugyan testem majd' minden négyzetcentiméterét ruha, vagy védőfelszerelés takarja, mégis összetéveszthetetlen jelenség vagyok a sisakomat ékesítő szupermen jelek miatt.
Így amikor a hüttébe lépve leveszem azt, az az ott ülő emberek körében nagyjából olyan élménynek számít, mintha Clark Kent a Daily Planet legzsúfoltabb átriumában tépné le magáról az inget.

Mittagessen meines Tages: ein paar Frankfurter mit Senf und Langsemmel.

Nem kell nekem szakácskönyv.
Remekül tudok konzervet nyitni.

Emlékszem, tavaly olyannyira illuminált voltam a névnapomon, hogy addig nem nyugodtam, míg az egyik ismerősöm nem ivott velem kettőnk névnapjára, holott neki a vezetékneve volt Balázs. Csak erről akkor engem senki nem tudott meggyőzni.

Amikor kis korodban nem akarsz valamit megenni, a felnőttek bevett szokása azt mondani, hogy régen ők se szerették, de benőtt a fejük lágya és ma már szinte a kedvencük. Ezt a jelenséget aztán azzal magyarazzák, hogy a kor előrehaladtával az ízlés szofisztikáltabbá, az íz- és illatérzékelés pedig komplexebbé válik.

Nem mondom, lehet benne valami, de az tuti, hogy a minőségi - és olykor mennyiségi - éhezéssel töltött egyetemista évek megbikázzák a folyamatot.

Na, eltelt egy hónap Kétezertizenegyből. Eddig nem lehet okom panaszra.

# 400

Ezennel hivatalosan is igényt formálok a taigetosz pozitív kifejezés megalkotásával járó összes dicsőségre. Először 2001-ben illettem ezzel a jelzővel egy életképtelen osztálytársamat, még általános iskolában. Töri órán - bár ez a lényeget tekintve merőben közömbös.

Most nemrég került szóba egy kocsmázás alkalmával, hogy a legtöbb barátom tőlem hallotta először, s az én kaotikus szófosásomból emelte át saját szókincsébe, azóta viszont már számos más helyen is felbukkant; sőt mi több, mára már az internetes szlengszótárak megbecsült szócikke (2007-2009 óta).

A kérdésem tehát az volna, drága olvasóim, hogy ti vajon hallottátok-e már ezt a kifejezést. És ha igen, akkor mikor és hol? Úgy gondolom, hogy ezen adatokat térképen ábrázolva egy Miskolc epicentrumú kört kapunk majd, hiszen onnan indult hódító útjára, az ablakfelöli padsor negyedik padjából, hogy tíz évvel később széleskörben ismert, humoros jelző válhasson belőle.

Esett a hó. Nekem pedig a szívem szakadt meg, ahogy a debreceni kisgyerekek visongva szánkóztak egy nagyjából húsz centiméternyi szintkülönbséget felölelő mellékutcán. Ők sajnos nem tudják, hogy a minőségi szánkózáshoz lejtő kell.

De a legszomorúbb mégis csak az, hogy átvitt értelemben ez minden debreceni bennszülöt komplett életére is igaz.

Életem során sok furcsa és meglepő dologgal kellett már szembesülnöm egy-egy férfi mosdóba benyitva, de a csap alatt imádkozó arab csávó látványa mindenképpen dobogós.

Bár logikusan belegondolva ez annyira nem is mondható furcsának, mert napi öt - rituális tisztálkodással egybekötött - imához nem igen találsz jobb helyet az Elméleti Tömbben.

Akármennyire komolyan veszem is a Superman Returns Projectet - konkrétan egy komplett szupermen egyenruha áll a szobám közepén, köpenyestül, mindenestül, hogy minden reggel az legyen az első és minden este az legyen az utolsó dolog, amit még megpillantok; és ez egészen addig így is marad, míg méltó nem leszek arra, hogy ismét viseljem.

Szóval akármennyire komolyan veszem is, azt azért mindig inkább csak félig viccesen emlegettem, hogy márciusban majd lefutom a debreceni félmaratont. Csakhogy mikor épp ezzel poénkodtam a napokban, egy haverom teljes komolysággal közölte, hogy ő tavaly nyár óta erre készül, így nem maradt más választásom, mint hogy mindenféle szignifikáns edzés nélkül lealázzam a pályán. Vagy hogy hősi - ámde értelmetlen - halált haljak a pálya melletti árokban, miközben egy idióta álmot hajszolok. Harmadik opció nincs.

Most már csak abban bízhatok, hogy Barney Stinsonnak igaza volt, mikor azt mondta:
- Here is how you run a marathon. Step one: you start running... There is no step two.

Szóval ha a Magyar Rezidens Szövetség bármely tisztviselője odaadja nektek a névjegykártyáját, majd tudjátok, hogy azt én terveztem.

Nem az van, hogy hideg időben rosszabb a memóriám... csak kesztyűben kisebb eséllyel veszem észre a tenyeremre firkált dolgokat.

Mert azt ugye mindenki tudja, milyen a vér íze. Úgy értem, mindenki szopogatta már a megvágott ujját, meg az is előfordul, hogy egy-egy nézeteltérés alkalmával felreped az ember szája. Lényeg a lényeg, pontosan tudom, milyen ízű az én magas hemoglobin tartalmú, A pozitív vérem. Ez persze - gondolom - attól is függ, hogy mikor ettem utoljára és mennyi a vércukorszintem; vagy hogy mennyire vagyok szomjas, mekkora a hematokrit értékem (a hematokrit érték a vérben található szilárd véralkotók arányára utal).

De úgy nagy általánosságban a kérdésem a következő volna: más vércsoportú vérnek más az íze?

- Te, figyelj már, Ádám! Ha lenne egy húgod...
- Felejtsd el!
- Dehát nincs is húgod...
- Akkor is!