Zabkása

Hát nem elröppent egy hónap Kétezertizennyolcból?

Még alig tisztultam fel a szilveszteri buli után, erre mindjárt itt a nyár. Botrány. Sok érdekességről nem tudok beszámolni, és a jobb emberré válás, illetve a szebb jövő felé vezető úton sem haladtam előre sokat. Sőt, egyelőre még a világot sem váltottam meg.

Viszont mindenképpen pozitívumként említeném meg, hogy rákaptam a zabkására.

Nem is tudom, Kétezertizennyolcbanban mi számít hipszterebb dolognak: zabkását enni, vagy az, hogy valaki még nem evett zabkását. Az instagramon random szembejövő reggeli-posztok alapján mindenképpen az utóbbira tippelnék. Segítsetek egy kicsit: használjuk még egyáltalán a hipszter kifejezést, vagy ez annyira Kétezertizenhárom? Kicsit talán berozsdásodtak a blogoló izmaim, de akkor is roppant kínos lenne így ország-világ előtt pont ezt a szót használni miután már nem menő.

Az emósoknál sem voltam képes megtanulni, hogy az nem emós, hanem csak emó. Na jó, képesnek képes voltam, csak szerettem tetézni a világfájdalmukat. Lazán kapcsolódik, hogy az egyik gimis zenekarom énekese emós volt; azóta már házas családapa (a dobos is, csak ő már régóta, annak már nincs hírértéke) és persze mondanom sem kell, hogy nem lóg a szemébe a haja és ajakpiercingje sincs. Tiszta gáz.

Persze nem annyira, mint az, hogy a legutóbbi szülinapi bulin, amin részt vettem, csak és kizárólag jegyespárok és de facto házaspárok voltak voltak jelen... meg én. Még egy épkézláb, társaságba cipelhető, ideiglenes barátnőt sem voltam képes felmutatni. És különben is: mióta tartanak egyáltalán szülinapi bulikat januárban? Régen ilyenkor mindenki a vizsgaidőszakkal volt elfoglalva, aztán ittunk februárban... ja, hogy már senkinek nincs vizsgaidőszak. Azt hiszem, ez a felismerés felért egy enyhébb kapunyitási pánikkal.

Ha ügyesen játszom a lapjaimat, a végén még össze tudom mosni a kapunyitási pánikom végét a kapuzárási pánikom kezdetével. Magas élet.

Mindegy. A lényeg, hogy egészen egy pár héttel ezelőttig én soha nem ettem zabkását, és nem is foglalkoztam a létezésével, de mostanában annyi helyen találkoztam a jelenséggel, hogy lassacskán befészkelte magát a fejembe a kósza gondolat, hogy ki kellene próbálni. Szóval vettem egy adag zabpelyhet, mert úgy voltam vele, hogy akkor sem nagy befektetés, ha végül rámrohad, de ha minden kötél szakad, tudok belőle csinálni granolát, ami meg tuti finom.

Száz szónak is egy a vége, a gastroblogok ígéreteivel ellentétben orgazmatikus eksztázist ugyan nem okoz a cucc, de igenis bejött, és mióta rendszeresen zabkását reggelizek, a bélműködésem is meglehetősen egészséges. Ami - történjék bármi más az ember életének többi területén - igenis egy biztos és bíztató kiindulópont. 

Kétezertizennyolc

Semmi fogadkozás, semmi ígérgetés, semmi célkitűzögetés és főleg semmi, de semmi new-year-new-me-bullshit. Gyűrjük fel az ingujjunkat, vegyünk egy mély levegőt és essünk túl rajta.

Campus

Voltak idők, amikor személyiségem alapvető pilléreként tartottam számon, hogy milyen koncerten, hanyadik sorban tombolok egy fesztiválon.

Hiányoznak azok az idők.

Emlékeztek, amikor annak idején megfogadtam, hogy lesz még olyan vizsgám, amire becsülettel felkészülök és a vizsga előtti este időben lefekszem aludni?

Na, a héten három vizsgám lesz... úgyhogy ez nem most fog megvalósulni.

It's not unusual...

Hja, megint eljött az a dicsőséges pillanat, amikor néhány hét semmittevés, időhúzás és számos vizsga-átrendezés után három tárgyat kell párhuzamosan tanulnom, csak hogy esélyem legyen beleférni a vizsgaidőszakba.

Én már csak azon lepődök meg, hogy a barátaim ezen még meglepődnek.

Hogy hány vizsgám van még hátra? Négy.
Hogy hány tételt tanultam meg tegnap? Egyet sem.
Hogy mégis mit tudok akkor felmutatni a tegnapi nap kapcsán? Maradjunk annyiban, hogy a telefonom most már mindig automatikusan fog felcsatlakozni a Hooters wifijére...

Nem tudom, mi árul el rólam többet.

Hogy huszonhét éves fejjel még el tudok csodálkozni annak menőségén, hogy milyen nagyfiús, felnőttes és értelmes ajándékokat kaptam karácsonyra (szónikus fogkefét, sphygmomanométert, könyveket...); vagy az, hogy a legmenőbbnek mégis csak az új griffendéles kviddics-csapatkapitányi pólómat tartom.

Atival épp egy hipermarketben vásároltunk, amikor körbenézett, konstatálta a látottakat, majd így szólt:
- Mindenkinek olyan búvalbaszott feje van!
- Nem hibáztathatod őket... elvégre karácsony van.

Egy egytől tízig terjedő skálán mennyire para, hogy a gimis punk zenekarom négy tagja közül (ahol már akkor is én voltam a legidősebb, és ez nyilván nem változott azóta sem) kettő már házas és az egyiküknek nem rég gyereke is született?

Csak mellettem rohan el az élet?

A szomorú pillanat...

... amikor az a mondat hagyta el a számat, hogy "ha ma elég ügyesen tanulok és haladok, akkor este jutalomból elmegyek futni" ma érkezett el.
Hja, nehéz időket élünk, már a futás is jutalomnak számít.

A vizsgaidőszakom épp most fordult a célegyenesbe (tudjátok, hogy sosem voltam a gyorsan összecsapott vizsgaidőszakok híve; a jó munkához és a temérdek időelbaszáshoz igenis idő kell), úgyhogy ici-picit még el vagyok havazva, de ne tessenek aggódni: visszatérek.

Hamarosan jelentkezem néhány visszadátumozott poszttal a február óta tartó hiátust kitöltendő, valamint az EB sem múlhat el anélkül, hogy ki ne fejteném a mezekről alkotott véleményemet, mint legutóbb. Coming soon.

Sudden realization

A burrito tulajdonképpen a tex-mex konyha hortobágyi húsos palacsintája.
A rántott hortobágyi pedig a chimichanga.

Ha azt hiszitek, hogy egy frissen végzett orvosnak egyszerűbb és könnyebb beadni egy subcutan injekciót, mint egy random betegnek, hatalmas tévedésben leledzetek. 

Szavazataitok, támogatásotok és bátorításotok ellenére sajnos nem Cicalak lett a wifink neve, az új szomszédságból valaki már befoglalta a Cica_Kucko nevet, mi meg nem akartunk copycat-eknek tűnni. Hehe.

Viszont egy gyors és váratlan brainstorming ötletcunami sok nevetést és nem mellesleg tökéletes eredményt hozott. Ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy az új internethálózatunk - és albérletünk - neve az, hogy McDoug-Lak.

Frappáns név egy szofisztikált agglegénylaknak, ha engem kérdeztek.

Ezennel hivatalosan kijelentem, hogy az új kedvenc szavam nem más, mint az emancipunci.

Kétezertizenhat

Ha már új esztendő, akkor úgy illendő, hogy az újévi fogadalmakról is szó essék.
Annak ellenére, hogy az utóbbi években megpróbálkoztam vele, tudjátok, hogy nem vagyok az ilyen dolgok híve. Az új év - új én jellegű nagy elhatározásokat alapból hülyeségnek tartom, amiket legritkább esetekben követi csupán valódi tett is.

Arról nem is beszélve, hogy az eddigi nagy kaliberű, szubjektív és kézzel foghatatlan céljaimat, mint például az egészséges életmód, nem is igazán lehetett teljesíteni. Az addig rendben van, hogy kevesebb szemét kaját ettem és többet sportoltam tavaly, mint azelőtt, de azért eddig sem voltam olyan vészes, és még mindig bőven lehetne javítani a helyzeten.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy idén teszek ugyan egy újévi fogadalmat, de egy egyszerű, objektív, nem teljesíthetetlen célt tűzök ki magam elé. Egy olyat, amiről egyértelműen el lehet majd dönteni, hogy teljesítettem vagy sem.
Ez pedig úgy hangzik, hogy amint felszárad a hó, elkezdek edzeni rá és 2016-ban lefutok egy félmaratont.

Rovarkaland

Hogy is kezdhetnénk szebben az évet, mint egy rovarkalanddal? Dorka ugyanis olykor váratlan, véres viadalokba keveredik a szobájába tévedő ízeltlábúakkal, a csaták krónikáját pedig általában meg is osztja velem facebook-on. Egy ilyen epikus küzdelem átirata következik:

- Győztem. Eltereltem a figyelmét és bamm!
- Mivel lehet elterelni egy poloska figyelmét?
- A lámpán mászott, lekapcsoltam. Megijedt, én meg lefújtam légfrissítővel, amitől leesett.
- És bamm?
- És seprőnyél végére tekert vécépapírral, papuccsal és további légfrissítővel segítettem az exituszát.
- Zseniális vagy.
- Egy hős!
- Más megoldotta volna egy zsebkendővel... de neked van stílusod.

Taláb mondanom sem kell, a harc és a seprőnyélre tekert vécépapír emlékét azóta is dalok őrzik.

#1000

Költözünk.

Bizony, Atival ketten új albérletbe cuccolunk és megalkotjuk a világ valaha volt legmenőbb és legkirályabb agglegénylakját! A lakás maga gyönyörű, frissen felújított és csak egy utcával van messzebb az egyetemtől, mint a régi. Sőt, nem kell többet az elviselhetetlen harmadik lakótársunkkal sem szenvednünk...

Szóval mindez alapvetően pozitív dolog, egy kicsit mégis úrrá lett rajtam a nosztalgikus szomorúság: szerettem itt lakni. Minden tökéletlensége és lepukkantsága ellenére szerettem ezt a helyet, rengeteg mókás és szép emléket őrzök róla. Az az év például különösen zseniális volt, amikor TG-vel, LG-vel és Norbival osztoztunk a kis hajlékunkon... még mielőtt a Yoko Ono Effektus szétrobbantotta volna az eredeti nagy négyest, majd a maradékát is.

Sosem hittem volna, de hiányozni fog a negyedik emelet; a kilátás az erkélyről, a szolidaritás ablaka, de még a lépcsőzés is. Komolyan. Ez egyébként megérne egy tanulmányt is: vajon azokat az embereket, akik lakhelyükből adódóan rendszeresen és sokat lépcsőznek kevésbé érintik-e a szív és érrendszeri megbetegedések?

Amúgy világ életemben a földszinten laktam Miskolcon is (földi pályafutásom hajnalának egy rövid periódusát leszámítva, amelyről nincs is emlékem, és valószínűleg az emeletre sem önerőből mentem fel), illetve aztán pár évig Debrecenben is. Az új albi is a földszinten lesz.

Már csak azt kell kitalálnunk, hogy mi legyen az új wi-fi nevünk, hiszen a Jóseggű srácok az emeletről ezek után már nem lesz adekvát... mondjuk Facér Földszinti Fiúk... vagy csak simán Cicalak? Hmm, ezen még gondolkodnom kell.

Na de megyek is pakolni; elképesztő, hogy mennyi cuccot és szentimentális szemetet halmoztam fel pár röpke év alatt!

Egyetlen kérdésem maradt csupán: mi a faszért nem hallgattam én eddig Iron Maiden-t?

Ma volt a KRESZ vizsgám.

Egy kicsit tartottam tőle, mert január óta ugye új rendszer van, és most már nem egy párszáz, hanem egy tízezer kérdést tartalmazó kérdésbank segítségével lehet felkészülni. Akármennyit teszteztem, mindig kaptam új kérdéseket, ami alapvetően nem probléma, ha az ember tudja a dolgokat, de azért egy-két geci megfogalmazással be lehet forgatni az embert. Meg azért nem vittem túlzásba a felkészülést sem...

Végül úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó aggódni: elvégre is több embernek van jogosítványa, mint anatómia szigorlata; valami lesz.

És lett is: 75/75 pont, bitches!

Képzeljétek, múlthéten voltam életem második legénybúcsújában.
Az első annak idején egy grill party volt, ahol megittunk pár üveg bourbont, a társaság egy része hazament, majd a keménymaggal továbbmentünk, megittunk még néhány üveggel és szivaroztunk a vőlegénnyel.

Nos, ez a múltheti második nem ilyen volt. Egy jobbféle kocsma különtermét béreltük ki; voltak mókás feladatok, ivós kvíz, rengeteg vodka és egy... művésznő is, aki egyedülálló performansszal szórakoztatta a társaságot.

Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a részletekbe, hagy osszak meg veletek néhány tanulságot:
- A Bro Code 45. cikkelye - a bro never wears jeans to a strip club - igazat szólt, minden egyes indoklásával és kiegészítésével együtt.
- A világ dolgaival úgy nagyjából tisztában lévő embernek tartom magam, de a performansz egyes mozzanatai engem is kétségtelenül megleptek.
- Ettől teljesen függetlenül az a jól megalapozott gyanúm, hogy a vőlegény ovi óta nem örült ennyire egy nyalókának.

Azóta egyébként már az esküvő is megvolt, úgyhogy éljen az ifjú pár; sok boldogságot nekik!