Tűző napon való ácsorgás közben fiú létedre elájulni lúzerség. Ez van.

Szórakozóhelyen durván túlsúlyos, kövér csávó ismerkedési szándékkal ráfordul egy - amúgy kifejezetten csinos - lányra. Hurkái a tehetetlenség törvényének megfelelően lengik körül az entitást, aki pocakját markolászva így szól a hölgyhöz:
- Szia! Tudod, hogy ki vagyok én?
A lány - szemében a harmadik típusú találkozás okozta félelemmel vegyes döbbenettel - csak ennyit tud kinyögni:
- Nem... ki vagy?
A csávó tokája vigyorra húzódik:
- Én vagyok a folyékony terminátor!

De mostanában már legalább megbecsülik a munkámat.
Más kérdés, hogy többnyire alkohollal fizetnek ki.

- Előbb-utóbb úgyis kiöregedtek a gólyalányokból!
- Ááá, mi sosem öregszünk ki a gólyalányokból... ezek évről-évre butábbak!

Amit megtanultam a mesékből: mérgezésre a nekrofília az egyetlen gyógymód. Mert az igaz szerelem csókja többet ér, mint a gyomormosás.

Fiú vagyok, s mint ilyen, genetikailag védett az egész nap folyamán.
A húsvét nem más, mint a nőnap durván túlreagált bosszúja.

Kikúrtul másnapos vagyok. Egy sokadjára újratöltött ásványvizes flakont szorongatva próbálom megtalálni az egyensúlyt a rehidráció és a gyomormosás között.

Anyukám egész egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy vagyok képes életben maradni köldökzsinór nélkül. A válasz pedig roppant egyszerű: túlélésem alapvetően az engem körülvevő lányok kedvességén múlik.

Ettől még nem leszek rögtön taigetosz-pozitív: van, aki karmokat és fogakat növeszt a fennmaradás érdekében, nekem meg az EQ-m menti meg a seggem.

Most építik Debrecenben az informatikai kar új épületét. És akárhonnan nézzük: előről, hátulról, közelről, távolról, alulról, felülről... az bizony kocka. Nomen est omen.

Na szóval, ha a teszkó zöldség-részlegének egyetlen - érintőképernyős, digitálás - mérlege körül felhalmozódott sor rosszabbik végén toporogsz, a bamba, tanácstalan pillantásokat figyelve, és félhangosan azt találod mondani, hogy "bassza meg, ez nem atomreaktor, csak egy mérleg"... na akkor a nyugdíjas nénik nagyon csúnyán tudnak rád nézni.

Amúgy tudjátok, mikor éreztem először, hogy nyert ügyem van Kékeszöldszeműlánynál? Akkor, amikor először voltam a szobájában és megláttam a polcán a kis papírrepülőt, amit még az egyik első randinkon hajtogattam Neki egy sörösüveg címkéjéből.

Bájos pillanat a Medikus Héten

- Azt megértem, hogy a Tankcsapda jókor volt jó helyen, és egy olyan városban, ahol még a rock zenét is csak intézményesített keretek között képesek oktatni, könnyedén félistenekké váltak. De könyörgöm... a Republic mi a faszt keres itt?
- Történelmük van.
- A spanyol inkvizíciónak is, de ha ők lennének itt, kevesebb embernek fájna.

- Bassza meg, Ádámnak több barátnője volt a héten, mint nekem egész életemben!
- És még csak csütörtök van...

Pillanatok a Medikus Kupán

Egyszer azt mondta valaki – és most nézzétek el nekem, de lusta vagyok utánanézni, ki -, de a lényeg, hogy egyszer azt mondta valaki, hogy az életben nem az számít, hányszor veszünk levegőt, hanem az, hogy hányszor akad el a lélegzetünk. Vagy valami ilyesmi.

Persze nagyon könnyen lehetséges, hogy ez is csak egy afféle nyálas, internetes aranyköpés, amik kifejezetten irritálni szoktak; nem is beszélve a félművelt rétegről, akik előszeretettel dobálóznak ezekkel… De kénytelen-kelletlen bevallom, hogy ebben a megállapításban azért - szerintem - van valami. Értitek, legyen mit mesélni az unokáknak!

Töredelmes vallomásomat követően lassan rá is térek a lényegre, ami akár egyetlen tételmondatba is belesűríthető: szeretem a medikus kupát. Nem magát az eseményt, nem a csapatokat, nem a gyönyörű pom-pom lányokat, nem a bulikat, de még csak nem is az eszmét. A pillanatokat. A pillanatokat, amikor elakad a lélegzetem. Na jó… azért a pom-pom lányok sem rosszak.

Tudjátok, én vezérszurkoló vagyok. Az voltam már azelőtt is, hogy egyáltalán vezérszurkolónak lehetett jelentkezni. Meg ez amúgy sem egy titulus csupán, hanem életforma. Az első kupámon váltam vezérszurkolóvá; kaotikus kataklizmák véletlen sorozatán keresztül. Nem volt választásom, sodródtam az árral. De erről már biztosan meséltem annak idején.

Amúgy szeretek vezérszurkoló lenni. Nem azért, mert szeretem, ha elmegy minden hangom és fáj a torkom. Nem azért, mert bugyinedvesítően jól áll nekem, ha kék-fehérre mázolom az arcomat. De még csak nem is azért, mert nem szeretem kialudni magam. Egész egyszerűen azért, mert ilyenkor tűzközelben vagyok, és könnyű elcsípni egy-egy legendás pillanatot.

Legendás pillanatokban pedig idén sem volt hiány! Nem is tudom, melyikkel kezdjem! Az mondjuk biztos említést érdemel, amikor – lévén, hogy mi szurkolás közben vállalhatatlanul idióták tudunk ám lenni – úgy megnevettettük az egyik játékvezetőt a kosármeccsen, hogy az kiejtette a sípot a szájából. Vissza kellett futnia érte!

Meg az sem volt utolsó, amikor Ádámkával békésen ücsörögtünk a pálya szélén, hideg sört kortyolgatva... épp nem Debrecen játszott, relaxáltunk kicsit, értitek. Két pécsi pom-pom lány pedig képes volt pont elénk beállni. Hagyok időt, képzeljétek csak el a szituációt! Mi ülünk a földön, ők meg másfél lépéssel előttünk állnak. Néha lábujjhegyen pipiskednek kicsit, néha pedig ugrálnak... ahogy a meccs üteme megkívánja. Mi bölcsen – az egyetemek közti barátság nevében - annyiban hagytuk a dolgot. Nem is nagyon bántuk.
Azt hiszem, az ilyen rövid szoknyákra mondják azt, hogy ha meghúzzák a rojtját, fáj.

Vagy amikor rettentően szoros küzdelemben, nagy nehezen mégiscsak legyőztük Budapestet fociban… tíz – kettőnél a földön térdelő fővárosi kapus arckifejezése egyszerűen felbecsülhetetlen volt! Ezt a pillanatot mondjuk remek fényképek vésték bitekbe az utókor számára, bárki megtekintheti őket.

Juuuj, vagy a kosármeccseink utolsó másodpercei! A kollektív visszaszámlálás... ami az óramegállítások miatt kifejezetten viccesre sikerült. Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, hat, hat, hat, hat, hat, hat, öt, négy, három, három, három... Életem leghosszabb, és legvidámabb szekundumai!

Nem is beszélve a díjátadóról! Akárhogy igyekeztem, a hétvége legnagyobb oltását mégiscsak Szujó Zoli tette a szegediekre, amikor azt mondta, hogy a szegedi srácokat tizenhárom – nullánál kezdte el sajnálni. Ezek miatt a pillanatok miatt már akkor is megérte volna végigtombolni a kupát, ha utolsók lettünk volna. De a legszebb momentum egyértelműen az volt, mikor kiderült, hogy idén is – sorozatban immár kilencedik alkalommal – megnyertük a Medikus Kupát. Hiszen tudjátok...

A Medikus Kupa Debrecené!

Nem, a blog nem halt meg.
Én haltam meg. Vagyis szigorúan nézve én sem haltam meg: nem volt rá időm.
Egy szónak is száz a vége, rengeteg dolgom volt, de lassacskán visszatérek.