# 400

Ezennel hivatalosan is igényt formálok a taigetosz pozitív kifejezés megalkotásával járó összes dicsőségre. Először 2001-ben illettem ezzel a jelzővel egy életképtelen osztálytársamat, még általános iskolában. Töri órán - bár ez a lényeget tekintve merőben közömbös.

Most nemrég került szóba egy kocsmázás alkalmával, hogy a legtöbb barátom tőlem hallotta először, s az én kaotikus szófosásomból emelte át saját szókincsébe, azóta viszont már számos más helyen is felbukkant; sőt mi több, mára már az internetes szlengszótárak megbecsült szócikke (2007-2009 óta).

A kérdésem tehát az volna, drága olvasóim, hogy ti vajon hallottátok-e már ezt a kifejezést. És ha igen, akkor mikor és hol? Úgy gondolom, hogy ezen adatokat térképen ábrázolva egy Miskolc epicentrumú kört kapunk majd, hiszen onnan indult hódító útjára, az ablakfelöli padsor negyedik padjából, hogy tíz évvel később széleskörben ismert, humoros jelző válhasson belőle.

Esett a hó. Nekem pedig a szívem szakadt meg, ahogy a debreceni kisgyerekek visongva szánkóztak egy nagyjából húsz centiméternyi szintkülönbséget felölelő mellékutcán. Ők sajnos nem tudják, hogy a minőségi szánkózáshoz lejtő kell.

De a legszomorúbb mégis csak az, hogy átvitt értelemben ez minden debreceni bennszülöt komplett életére is igaz.

Életem során sok furcsa és meglepő dologgal kellett már szembesülnöm egy-egy férfi mosdóba benyitva, de a csap alatt imádkozó arab csávó látványa mindenképpen dobogós.

Bár logikusan belegondolva ez annyira nem is mondható furcsának, mert napi öt - rituális tisztálkodással egybekötött - imához nem igen találsz jobb helyet az Elméleti Tömbben.

Akármennyire komolyan veszem is a Superman Returns Projectet - konkrétan egy komplett szupermen egyenruha áll a szobám közepén, köpenyestül, mindenestül, hogy minden reggel az legyen az első és minden este az legyen az utolsó dolog, amit még megpillantok; és ez egészen addig így is marad, míg méltó nem leszek arra, hogy ismét viseljem.

Szóval akármennyire komolyan veszem is, azt azért mindig inkább csak félig viccesen emlegettem, hogy márciusban majd lefutom a debreceni félmaratont. Csakhogy mikor épp ezzel poénkodtam a napokban, egy haverom teljes komolysággal közölte, hogy ő tavaly nyár óta erre készül, így nem maradt más választásom, mint hogy mindenféle szignifikáns edzés nélkül lealázzam a pályán. Vagy hogy hősi - ámde értelmetlen - halált haljak a pálya melletti árokban, miközben egy idióta álmot hajszolok. Harmadik opció nincs.

Most már csak abban bízhatok, hogy Barney Stinsonnak igaza volt, mikor azt mondta:
- Here is how you run a marathon. Step one: you start running... There is no step two.

Szóval ha a Magyar Rezidens Szövetség bármely tisztviselője odaadja nektek a névjegykártyáját, majd tudjátok, hogy azt én terveztem.

Nem az van, hogy hideg időben rosszabb a memóriám... csak kesztyűben kisebb eséllyel veszem észre a tenyeremre firkált dolgokat.

Mert azt ugye mindenki tudja, milyen a vér íze. Úgy értem, mindenki szopogatta már a megvágott ujját, meg az is előfordul, hogy egy-egy nézeteltérés alkalmával felreped az ember szája. Lényeg a lényeg, pontosan tudom, milyen ízű az én magas hemoglobin tartalmú, A pozitív vérem. Ez persze - gondolom - attól is függ, hogy mikor ettem utoljára és mennyi a vércukorszintem; vagy hogy mennyire vagyok szomjas, mekkora a hematokrit értékem (a hematokrit érték a vérben található szilárd véralkotók arányára utal).

De úgy nagy általánosságban a kérdésem a következő volna: más vércsoportú vérnek más az íze?

- Te, figyelj már, Ádám! Ha lenne egy húgod...
- Felejtsd el!
- Dehát nincs is húgod...
- Akkor is!

Pontosan egy éve veszítettem el a bévizsga-szüzességemet. Pontosabban fogalmazva, akkor buktam meg először ávizsgán, ami ugye már predesztinálta a bét. Nem bántam meg, hogy olyan sokáig vártam vele, mert így az anatintézet vezetőjének adhattam oda.

Épp az imént kaptam kétszáz százalékos borravalót.
Még mondja valaki, hogy nem megnyerő a modorom!

Emlékszem, régen reggelente akármennyire másnapos voltam, akármennyire korán volt és akármilyen szar idő volt is, ha a buszról leszállva felpillantottam az aranyozott Orvostudományi Egyetem feliraton megcsillanó kósza napsugárra, az mindig jobb kedvre derített egy kicsit.

Manapság ez már nem segít.

Amiről le kéne szoknom, az az ittas állapotban foganatosított telekommunikáció... vagy akkor már inkább az alkohol.

Két haverom koccint.
- Az első idei korty alkohol!
- Legalábbis ami befelé megy...

Amúgy elolvastam Kiss Ádám könyvét, a Szütyiőt.
Mélyenszántó kritikát nem írnék róla, de azért azt leszögezném, hogy fényévekkel több felkiáltójelet használt, mint amennyi indokolt lett volna.

Ha már itt tartunk, az elmúlt néhány napban annyi Smallville-t és Superman-t néztem, hogy minden zöld lámpánál erőtlennek és lassúnak érzem magam.

Superman returns

Most már nagy biztonsággal elmondhatjuk, hogy az idei szilvesztert megúsztam élve.
A májcirrózis persze sajnos még nem kizárható, mint korai halálom oka, de az sokkal inkább volna a komplett tavalyi évem eredménye, mint csupán azé, hogy tegnapra virradóra vállalhatatlanul részegre ittam magam. Háromszor.

Még nem is telt el két egész nap, de már megalkottam a bohóchányás kifejezést, melyet a buli másnapján eltakarítandó, szerpentinből, konfettiből és folyadékból (ami lehet alkoholos ital vagy testnedv) álló agglutinátumok leírására használhatunk. Szóval már nem éltem idén sem hiába.

És bár nem vagyok az újévi fogadalmak híve, ezúttal kivételt teszek és megfogadom, ez lesz visszatérésem éve. Ismét szuperhős-ruhát öltök és teszek róla, hogy ne a pocakomon feszüljön. Ha az ég is úgy akarja, év végére megint fehér köpeny fog lobogni utánam; és a pengetőimet is leporolom, hogy újra rocksztárságom régi fényében tündökölhessek.

Lássuk azt a Kétezertizenegyet!

Bár a létezésem még meglehetősen instabil lábakon áll, azt hiszem, bízvást kijelenthetem, ezt a szilvesztert is túléltem.