2018. május 8.

Brékin' Núz

Örömmel jelentem, hogy tegnap lefutottam életem első félmaratonját.

Mindig is gyűlöltem futni. De komolyan, még labda vagy busz után is csak indokolt esetben indultam el, az öncélú kocogástól pedig még a hideg is kirázott. Aztán pár éve vizsgaidőszakban valami eltört bennem: már végképp nem maradt semmi pótcselekvés, amivel húzhattam volna az időt, kénytelen lettem volna leülni tanulni, úgyhogy inkább elindultam futni. Január közepén, mindenféle előképzettség vagy megfelelő felszerelés nélkül.

Aztán a franc se tudja hogy, de szokássá vált a dolog. Ezen én lepődtem meg a legjobban: sokkal egyszerűbb dolgokat is hagytam már félbe és sokkal kisebb nagy elhatározásaim is rendszeresen sikkadnak el egy-két hét után. Persze akadtak hónapok, sőt évszakok, amikor hanyagoltam a futást, de valahogy mégis mindig újrakezdtem.

A félmaraton gondolata 2016 elején fészkelte be magát a buksimba, aminek még itt, a bologon is van nyoma egy elhamarkodott újévi fogadalom formájában, amiből aztán természetesen nem lett semmi. Az az év nem volt valami kiegyensúlyozott: egy-egy erősebb hónaptól eltekintve, az év nagy részében nem sokszor húztam futócipőt.

Ami azt illeti, tegnap sem félmaratont futni indultam el, csak egy szimpla hosszú futást szerettem volna abszolválni a felkészülés jegyében. Júniusban lesz ugyanis egy verseny a Tisza tónál, amit kinéztem magamnak, az okosok pedig azt mondják, hogy aki le tud futni 16 kilométert, az versenyen le tudja futni a 21,1-et is. Egyszer már futottam 16-ot, de rekortánon, az pedig csalóka. Ki akartam próbálni, hogy aszfalton is megy-e.

Ment. És úgy voltam vele, hogy ha már utolértem a saját távolságrekordomat, hülye lennék nem rátenni még egy-két kilométert. Csakhogy aztán 18 km-nél meg az jutott eszembe, hogy ez már nagyon közel van a félmaratonhoz, hülye lennék most megállni; ha kell, négykézláb mászok be a "célba."

Azt hiszem, erre mondják, hogy amikor már minden létező izmod fáj, remeg a lábad, felélted az összes tartalékod és teljesen kiszáradtál, akkor két megoldás van. Az egyik az, hogy összeszorítod a fogad, veszel egy mély levegőt és továbbmész. A másikat nem tudom.

A viccet félretéve, az utolsó 3-4 km nagyon kínkeserves volt, de bátorításul azért elmondhatom, hogy ez így azért nem teljesen igaz: 20,5 km magasságában szinte euforikus állapotba kerültem, és úgy éreztem, az izmaim is újjászülettek - ezutóbbi persze csak a maradék 600 méter erejéig tartott ki, de akkor is.

A lényeg, hogy sikerült, és nem is rossz idővel (2:07:26).
Őszintén szólva büszke vagyok magamra, de a WC-ről azért elég nehéz volt ma feltápászkodni.