Az urológusok jófejek.
Ez már abból is látszik, hogy egy hatalmas üvegtálnyi vesekövet tartanak a folyosó vitrinjében díszkavics gyanánt.
2014. február 19.
Intelligent is the new sexy
Voltam ma az orvosi előadások rock koncertjén.
A harmadik volt a sorban, de már a második közben lehetett érezni a levegőben a várakozással teli bizsergést. Jön a vendégelőadó; Svájcból! Kit érdekel az előzenekar ilyenkor?
Aztán amikor a szünetben kimerészkedtem a mosdóba, a folyosón már grupie módjára vihogó nővérekbe botlottam.
- Láttad? Én is - suttogták egymás közt bizalmasan.
Mire visszaértem a klinika előadójába, az első és utolsó sorokba már tisztességben megőszült szakorvosok szüremlettek be a hallgatók közé, a katedra körül pedig mindenféle rezidens kokettált. Ahogy múltak a percek, a feszültség kezdett a tetőfokára hágni. Az előadóba vezető iroda ajtaja résnyire nyílt, de úgy maradt - és a nagyérdemű publikum is: két lélegzetvétel között, feszült csendben, mígnem mindenki visszatért a maga kis lomolásához, beszélgetéséhez.
Végre aztán nyílt az ajtó, a vendégelőadó pedig megjelent. Farmer, ing, sportzakó, vállig érő, hosszú fekete haj, deres halánték. Rock sztár. Magabiztosan a katedra mellé lépett és végigtekintett a hallgatóságon; szigorú professzor asszonyunk pedig tizenéves lány módjára illegve, vörös fülcimpával konferálta fel az előadást.
Az előadás se volt rossz.
A harmadik volt a sorban, de már a második közben lehetett érezni a levegőben a várakozással teli bizsergést. Jön a vendégelőadó; Svájcból! Kit érdekel az előzenekar ilyenkor?
Aztán amikor a szünetben kimerészkedtem a mosdóba, a folyosón már grupie módjára vihogó nővérekbe botlottam.
- Láttad? Én is - suttogták egymás közt bizalmasan.
Mire visszaértem a klinika előadójába, az első és utolsó sorokba már tisztességben megőszült szakorvosok szüremlettek be a hallgatók közé, a katedra körül pedig mindenféle rezidens kokettált. Ahogy múltak a percek, a feszültség kezdett a tetőfokára hágni. Az előadóba vezető iroda ajtaja résnyire nyílt, de úgy maradt - és a nagyérdemű publikum is: két lélegzetvétel között, feszült csendben, mígnem mindenki visszatért a maga kis lomolásához, beszélgetéséhez.
Végre aztán nyílt az ajtó, a vendégelőadó pedig megjelent. Farmer, ing, sportzakó, vállig érő, hosszú fekete haj, deres halánték. Rock sztár. Magabiztosan a katedra mellé lépett és végigtekintett a hallgatóságon; szigorú professzor asszonyunk pedig tizenéves lány módjára illegve, vörös fülcimpával konferálta fel az előadást.
Az előadás se volt rossz.
2014. február 17.
Eredettörténet
- Lehánytak ma izotóppal, haza akarok menni... - mondta elszontyolodva.
- Vááárj... lehánytak radioaktív hányással?
- Le...
- Még a végén szuperképességeid lesznek - nevettem.
- Nem vicces, nem élveztem.
- Mert Peter Parker élvezte, mikor megcsípte a radioaktív pók? Matt Murdock élvezte, amikor a szemébe fröccsent a radioaktiv hulladék? A Fantasztikus Négyes tagjai élvezték, amikor kozmikus sugárzás járta át a testüket? Nem, a szuperhősök nem élvezik születésük pillanatát, de felnőnek a feladathoz és az emberiség javára fordítják képességeiket, védik a gyengéket és az ártatlanokat, megküzdenek a gonosszal. Nagy erővel nagy felelősség jár, Vomit Woman!
- Hé!
- Hűséges segítőtársaddal, Emerald Emesis-sel, a Smaragdhányással harcoltok majd az éjszakában. Amikor pedig győzedelmeskedtek, az álruhád comfixébe tűzködött répák közül előhúzol egyet és a pórul járt, béltartalom áztatta bűnözőre dobod; és félvállról csak annyit mondasz: a hányásban mindig van répa.
Ez lesz a catchphrase-ed!
- Hülye...
- Aztán Miserere Man-nel és Expulsio Kapitánnyal megalakítjátok az Öklendezás Ligáját, hogy mindannyian az igazságért szálljatok síkra... ezt a képregényt tényleg meg kellene rajzolni!
- Vááárj... lehánytak radioaktív hányással?
- Le...
- Még a végén szuperképességeid lesznek - nevettem.
- Nem vicces, nem élveztem.
- Mert Peter Parker élvezte, mikor megcsípte a radioaktív pók? Matt Murdock élvezte, amikor a szemébe fröccsent a radioaktiv hulladék? A Fantasztikus Négyes tagjai élvezték, amikor kozmikus sugárzás járta át a testüket? Nem, a szuperhősök nem élvezik születésük pillanatát, de felnőnek a feladathoz és az emberiség javára fordítják képességeiket, védik a gyengéket és az ártatlanokat, megküzdenek a gonosszal. Nagy erővel nagy felelősség jár, Vomit Woman!
- Hé!
- Hűséges segítőtársaddal, Emerald Emesis-sel, a Smaragdhányással harcoltok majd az éjszakában. Amikor pedig győzedelmeskedtek, az álruhád comfixébe tűzködött répák közül előhúzol egyet és a pórul járt, béltartalom áztatta bűnözőre dobod; és félvállról csak annyit mondasz: a hányásban mindig van répa.
Ez lesz a catchphrase-ed!
- Hülye...
- Aztán Miserere Man-nel és Expulsio Kapitánnyal megalakítjátok az Öklendezás Ligáját, hogy mindannyian az igazságért szálljatok síkra... ezt a képregényt tényleg meg kellene rajzolni!
2014. február 16.
2014. február 15.
Sommelier az az ember, aki mindent halálra szagolgat, de a világért sem mondaná ki a szagol szót.
Voltam whisky kóstolón, sajátos élmény volt. Sosem voltam nagy rajongó, de úgy voltam vele, hogy lehet, hogy eddig csak szart ittam és azt is rosszul, de majd most megvilágosodok. Értitek, mintha valaki, aki egész életében tablettás boron élt, elmenne egy tokaji borkóstolásra.
Az a konklúzióm, hogy a whisky - legyen akármilyen drága és kínálják bármilyen szakszerűen - még is csak ergya. Az egyik pohár single malt, nem tudom hány évtizedes, fogalmam sincs milyen drága példánynál csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne, ha lenne nálam egy kis kóla. Azt még megértem, hogy Skóciában nincs más, csak víz, gabona meg tőzeg; hogy hideg van, köd van, csúnyák a nők és a férfiak is szoknyát hordanak - ezt az állapotot pedig el kell viselni valahogy. De a világ szerencsésebb éghajlatú felén hogy képesek ezért ennyi pénzt kifizetni?
Ezt most megint foghatnám a zseniális marketingre, de hajlandó vagyok elfogadni annak a lehetőségét, hogy én vagyok hülye és nem az egész világ. Ha nem tenném, az akár schizophreniás tünet is lehetne.
Voltam whisky kóstolón, sajátos élmény volt. Sosem voltam nagy rajongó, de úgy voltam vele, hogy lehet, hogy eddig csak szart ittam és azt is rosszul, de majd most megvilágosodok. Értitek, mintha valaki, aki egész életében tablettás boron élt, elmenne egy tokaji borkóstolásra.
Az a konklúzióm, hogy a whisky - legyen akármilyen drága és kínálják bármilyen szakszerűen - még is csak ergya. Az egyik pohár single malt, nem tudom hány évtizedes, fogalmam sincs milyen drága példánynál csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne, ha lenne nálam egy kis kóla. Azt még megértem, hogy Skóciában nincs más, csak víz, gabona meg tőzeg; hogy hideg van, köd van, csúnyák a nők és a férfiak is szoknyát hordanak - ezt az állapotot pedig el kell viselni valahogy. De a világ szerencsésebb éghajlatú felén hogy képesek ezért ennyi pénzt kifizetni?
Ezt most megint foghatnám a zseniális marketingre, de hajlandó vagyok elfogadni annak a lehetőségét, hogy én vagyok hülye és nem az egész világ. Ha nem tenném, az akár schizophreniás tünet is lehetne.
2014. február 14.
Alapvetően békés embernek tartom magam, de ma kis híján egy épület felgyújtásával fenyegetőztem, felmerült bennem, hogy megverek valakit a parkolóban és csábító alternatívaként vészes közelségbe került a közokirat hamisítás lehetősége is.
Végül sikerült beregisztrálnom a félévre a Tanulmányi Osztályon.
Végül sikerült beregisztrálnom a félévre a Tanulmányi Osztályon.
Tegnap dél körül tettem ki fészbukra az idei Medikus Kupa debreceni szurkolói oldalát, a rajongók száma pedig már néhány röpke óra elteltével ötszáz felett járt. A legjobban az egyik medika kommentje tetszett:
"Mióta felszálltunk a Pécsről hazafelé tartó buszra, azóta várok erre a posztra."
A házigazda pestieknek ezzel szemben se honlapjuk, se közösségi oldaluk, semmijük - pedig tavaly a pécsieknek már novemberben volt, sőt telefonos alkalmazást is gyártottak.
"Mióta felszálltunk a Pécsről hazafelé tartó buszra, azóta várok erre a posztra."
A házigazda pestieknek ezzel szemben se honlapjuk, se közösségi oldaluk, semmijük - pedig tavaly a pécsieknek már novemberben volt, sőt telefonos alkalmazást is gyártottak.
2014. február 11.
2014. február 10.
Játék
Hatalmas megtiszteltetés ért a minap, Rotigotin felkért egy kis játékra. (Sőt, aztán Koptschek is.)
A szabályok egyszerűek: miután belinkelted téged meginvitáló illető blogját, meg kell osztanod magadról hét dolgot; akár különlegeset, akár hétköznapit. Végül pedig fel kell kérned hét másik bloggert, hogy csatlakozzanak a játékhoz.
Könnyen elképzelhető, hogy az általam felsorolt dolgokról már volt szó itt a blogon az elmúlt évek során, de azért igyekeztem az érdekesebbek közül szemezgetni. No akkor na...
1. Világ életemben mindig sportoltam valamit és mindig az ügyesebbek közé tartoztam, de nem nagyon versenyeztem, így soha nem nyertem semmilyen trófeát. Ilyen tekintetben egy bronzéremre vagyok büszke, amit egy pingpong versenyen szereztem és arra, hogy egyszer harmadikok lettünk a gimis házi focibajnokságon, ahol a helyosztó mérkőzésen az én egyenlítő gólom után fordítottuk meg a meccset. Maga a gól egy gyönyörű, távoli lövés volt a léc alá, ami a bajnokság legjobb kapusának az eszén járt túl.
2. Kiskoromban rengeteget rajzoltam, sőt rajzpályázatokat is nyertem. Nagymamám mindig azt mondta, hogy művészi pályára kellene engem adni, csak hát abból nem lehet megélni. A nagyobb mennyiségű rajzolás aztán az egyetemen szivárgott vissza az életembe, mikor a PR Marketing bizottság tagja lettem, manapság pedig már nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy - legalább félállásban - graphic designer legyen belőlem.
3. Nagyon jó a nyelvérzékem, egyszerűen ragadnak rám a nyelvek. Ha egy darabig elég sokat foglalkozom egy nyelvvel, elkezdem érezni és olyan nyelvtani szerkezetekkel is folyékonyan ki tudom fejezni magam, amiket amúgy nem tanultam. Ezért sajnálom néha, hogy nem mentem bölcsésznek, és nincs időm ilyesmikkel pepecselni.
4. Ha bármit megtehetnék a világon, amit csak szeretnék, akkor alapvetően haszontalan dolgokat tanulnék. Nagyon szeretnék megtanulni például olaszul, spanyolul, zongorázni és szájharmonikán játszani... hogy csak párat említsek a kedvenceim közül. Ugyanezen okból kifolyólag tudok például három labdával zsonglőrködni.
5. Ugyan ezt manapság már senki nem hiszi el nekem, de nagyon szégyellős kisfiú voltam. Olyan szinten, hogy a boltba se voltam hajlandó bemenni, ha esetleg a pultos nénitől kellett kérni valamit és nem csak levenni a polcról.
6. A családom nemesi múltra tekint vissza, van hosszú családfánk, meg nagyon menő szablyás, liliomos, oroszlános címerünk is.
7. Mindig is imádtam a Star Treket, a legtöbb rajongóval ellentétben azonban én mindig a tudományos tiszt (vagy a hajóorvos akartam lenni), nem pedig a kapitány.
Az ilyen játékoknak mindig én vagyok a halála, nem lesz ez másként ezúttal sem, de azért igyekszem.
Koptschek és Nancy már kitöltötték, de Audrey, Briszéisz, Dorka, Gangike és Nallag verzióját szívesen elolvasnám.
A szabályok egyszerűek: miután belinkelted téged meginvitáló illető blogját, meg kell osztanod magadról hét dolgot; akár különlegeset, akár hétköznapit. Végül pedig fel kell kérned hét másik bloggert, hogy csatlakozzanak a játékhoz.
Könnyen elképzelhető, hogy az általam felsorolt dolgokról már volt szó itt a blogon az elmúlt évek során, de azért igyekeztem az érdekesebbek közül szemezgetni. No akkor na...
1. Világ életemben mindig sportoltam valamit és mindig az ügyesebbek közé tartoztam, de nem nagyon versenyeztem, így soha nem nyertem semmilyen trófeát. Ilyen tekintetben egy bronzéremre vagyok büszke, amit egy pingpong versenyen szereztem és arra, hogy egyszer harmadikok lettünk a gimis házi focibajnokságon, ahol a helyosztó mérkőzésen az én egyenlítő gólom után fordítottuk meg a meccset. Maga a gól egy gyönyörű, távoli lövés volt a léc alá, ami a bajnokság legjobb kapusának az eszén járt túl.
2. Kiskoromban rengeteget rajzoltam, sőt rajzpályázatokat is nyertem. Nagymamám mindig azt mondta, hogy művészi pályára kellene engem adni, csak hát abból nem lehet megélni. A nagyobb mennyiségű rajzolás aztán az egyetemen szivárgott vissza az életembe, mikor a PR Marketing bizottság tagja lettem, manapság pedig már nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy - legalább félállásban - graphic designer legyen belőlem.
3. Nagyon jó a nyelvérzékem, egyszerűen ragadnak rám a nyelvek. Ha egy darabig elég sokat foglalkozom egy nyelvvel, elkezdem érezni és olyan nyelvtani szerkezetekkel is folyékonyan ki tudom fejezni magam, amiket amúgy nem tanultam. Ezért sajnálom néha, hogy nem mentem bölcsésznek, és nincs időm ilyesmikkel pepecselni.
4. Ha bármit megtehetnék a világon, amit csak szeretnék, akkor alapvetően haszontalan dolgokat tanulnék. Nagyon szeretnék megtanulni például olaszul, spanyolul, zongorázni és szájharmonikán játszani... hogy csak párat említsek a kedvenceim közül. Ugyanezen okból kifolyólag tudok például három labdával zsonglőrködni.
5. Ugyan ezt manapság már senki nem hiszi el nekem, de nagyon szégyellős kisfiú voltam. Olyan szinten, hogy a boltba se voltam hajlandó bemenni, ha esetleg a pultos nénitől kellett kérni valamit és nem csak levenni a polcról.
6. A családom nemesi múltra tekint vissza, van hosszú családfánk, meg nagyon menő szablyás, liliomos, oroszlános címerünk is.
7. Mindig is imádtam a Star Treket, a legtöbb rajongóval ellentétben azonban én mindig a tudományos tiszt (vagy a hajóorvos akartam lenni), nem pedig a kapitány.
Az ilyen játékoknak mindig én vagyok a halála, nem lesz ez másként ezúttal sem, de azért igyekszem.
Koptschek és Nancy már kitöltötték, de Audrey, Briszéisz, Dorka, Gangike és Nallag verzióját szívesen elolvasnám.
2014. február 7.
Vége a rendes játékidőnek
Na igen, az első félidőt kicsit lazábban vettem a kelleténél és sikerült hamar hátrányba kerülnöm. Az öltözőbeli pep talk és taktikaváltás után viszont újult erővel robogtam ki a pályára a második játékrészre és egy sikertelen támadást követően meg is szereztem a biztos továbbjutást érő farmakót. A csoportelsőséghez azonban ez nem elég, meg kell nyerni a meccset.
A második félidő közepére élénkült a támadójátékom és bevarrtam a léc alá a szépítő klinikai genetikát az ötösről. A végére nagyon elfáradtam, úgy tűnt, nem maradt bennem elég az egyenlítéshez, a fegyelmezett taktikának köszönhetően viszont a kilencvenedik percben egy beadást követően még sikerült a hálóba tessékelnem az ortopédiát - négy méterről.
Vége a rendes játékidőnek, kihoztam döntetlenre, jöhet a hosszabbítás, a dékáni hét. De előtte kicsit még leheveredek ide a pálya szélére és magamba öntök egy kis frissítőt... kilencven perc az kilencven perc.
A második félidő közepére élénkült a támadójátékom és bevarrtam a léc alá a szépítő klinikai genetikát az ötösről. A végére nagyon elfáradtam, úgy tűnt, nem maradt bennem elég az egyenlítéshez, a fegyelmezett taktikának köszönhetően viszont a kilencvenedik percben egy beadást követően még sikerült a hálóba tessékelnem az ortopédiát - négy méterről.
Vége a rendes játékidőnek, kihoztam döntetlenre, jöhet a hosszabbítás, a dékáni hét. De előtte kicsit még leheveredek ide a pálya szélére és magamba öntök egy kis frissítőt... kilencven perc az kilencven perc.
Ezúttal nem a tárgyat becsültem alá, hanem magamat túl... az egyensúly szempontjából viszont ez nem sokat számít. Nem tudom, miért gondoltam, hogy majdnem egy hétnyi alvásmegvonás után képes leszek másfél nap alatt megtanulni ezt a fost úgy, hogy napok óta levegőt sem kapok normálisan, mert meg vagyok fázva.
No mindegy... messze még a reggel.
No mindegy... messze még a reggel.
2014. február 5.
Kellemetlen, amikor az ember a vizsga előtti este döbben rá, hogy egy kicsit alábecsülte az adott tárgyat és az anyagmennyiséget. Ezen lélekemelő érzés melegsége úgy éjfél magasságában áradt szét minden porcikámban, ráadásul pont egy olyan tárgyból, ami - bár sajnos a jelentéktelenebbek között van számon tartva - érdekel és valahogy, valami számomra is rejtélyes okból kifolyólag mindig is azt gondoltam magamról, hogy jó vagyok belőle.
Minthogy mindig ki szerettem volna próbálni a kutatást, de egyik intézet munkája sem érdekel igazán, mindig úgy gondoltam erre a tanszékre, mint titkos favoritra, hogy na majd ha egyszer ha eljutok odáig, akkor lehet, hogy elmegyek hozzájuk tédékázni. Úgyhogy jó lenne valami jó jegyet kapni, azt' rendelkezésükre bocsátom páratlan intellektusomat és zsenimet, értitek.
Ez az életérzés olyan hajnali háromkor alakult át a szokásos csak egy kettest szenvedjek össze valahogy pánikhangulattá.
Végül egy csodás, dicséretektől terhes ötöst sikerült összehoznom klinikai genetikából. Nem fogok úgy tenni, mint ha ez soha senkinek nem sikerülne, ebből a tárgyból elég nehéz megbukni, de én akkor is nagyon örültem neki és a tédékán is gondolkodom. Náluk ugyan nem fogok foszforeszkáló kiskutyát klónozni, de véleményem szerint a medicina jövője akkor is a genetikában rejlik.
Minthogy mindig ki szerettem volna próbálni a kutatást, de egyik intézet munkája sem érdekel igazán, mindig úgy gondoltam erre a tanszékre, mint titkos favoritra, hogy na majd ha egyszer ha eljutok odáig, akkor lehet, hogy elmegyek hozzájuk tédékázni. Úgyhogy jó lenne valami jó jegyet kapni, azt' rendelkezésükre bocsátom páratlan intellektusomat és zsenimet, értitek.
Ez az életérzés olyan hajnali háromkor alakult át a szokásos csak egy kettest szenvedjek össze valahogy pánikhangulattá.
Végül egy csodás, dicséretektől terhes ötöst sikerült összehoznom klinikai genetikából. Nem fogok úgy tenni, mint ha ez soha senkinek nem sikerülne, ebből a tárgyból elég nehéz megbukni, de én akkor is nagyon örültem neki és a tédékán is gondolkodom. Náluk ugyan nem fogok foszforeszkáló kiskutyát klónozni, de véleményem szerint a medicina jövője akkor is a genetikában rejlik.
2014. február 4.
Szuperbóvli, avagy miért várom minden évben a Superbowl-t
Nem szeretem az amerikai focit, hülye egy sport.
Azok játsszák, akik gyávák a rögbihez, a rögbit meg eleve azok találták ki, akik bénák voltak a hagyományos focihoz. Úgy értem, sok ovissal előfordul, hogy egy kilátástalanul verség szagú grundfoci meccs közben, mérhetetlen frusztráltságtól hajtva kézbe kapja a labdát és elszalad, de a tehetségtelenségből még nem kell külön sportot csinálni. Suck it up.
A játék alapvető hiányosságai, az idióta pontozás és a bajnokság átláthatatlan rendszere ellenére azonban készséggel elismerem, hogy a football (vagy inkább arm-egg) kifejezetten hangulatos dolog. Jó a csapatok dizájnja, a logók, a sisakok, pátoszos atmoszféra itatja át az egészet; a tailgating után (parkolóban való sütögetés és iszogatás a haverokkal) pedig ki ne hőbörögne szívesen, ha az éppen a megfelelő színbe öltöztetett ovis szalad egy tojással a kezében a megfelelő irányba, miközben a többiek megpróbálják elkapni? De komolyan, a közös szurkolás nagyon jó dolog, én is imádom a Medikus Kupát.
Amikor pedig éppen nem a szaladgálásé vagy páncélozott hústornyok egymásnak feszüléséé a főszerep, akkor meg zenélnek és tűzijátékokat robbantgatnak. Egyszóval tökéletes kikapcsolódás, agyradír, a lebutított erőszak köré pedig remek lélekemelő propaganda filmeket lehet gyártani.
Miért várom hát minden évben a Superbowl-t?
Lehet, hogy szakmai ártalom, de imádom az egészet körbelengő marketinget! A PR Bizottság tagjaként nem mehetek el szó nélkül egy olyan kampány mellett, mely során egy ilyen agyhalott fost adnak el állandó jelleggel több százmillió embernek; olyan hatékony hangulatkeltéssel, hogy egyre több és több európai szerencsétlent is a bűvkörébe vonz. Nektek is biztos van olyan ismerősötök aki kéretlenül is napok óta arról értekezik, hogy ő tudta, hogy a Seahawks elpicsázza a Broncos-t, meg hogy interception és safety.
A fenti szófosást egyetlen tételmondatba sűrítve: azért várom minden évben a Superbowl-t, mert szeretem a félidőben sugárzott spéci reklámokat. Bár a tavalyiak jobbak voltak, mint az ideiek.
Azok játsszák, akik gyávák a rögbihez, a rögbit meg eleve azok találták ki, akik bénák voltak a hagyományos focihoz. Úgy értem, sok ovissal előfordul, hogy egy kilátástalanul verség szagú grundfoci meccs közben, mérhetetlen frusztráltságtól hajtva kézbe kapja a labdát és elszalad, de a tehetségtelenségből még nem kell külön sportot csinálni. Suck it up.
A játék alapvető hiányosságai, az idióta pontozás és a bajnokság átláthatatlan rendszere ellenére azonban készséggel elismerem, hogy a football (vagy inkább arm-egg) kifejezetten hangulatos dolog. Jó a csapatok dizájnja, a logók, a sisakok, pátoszos atmoszféra itatja át az egészet; a tailgating után (parkolóban való sütögetés és iszogatás a haverokkal) pedig ki ne hőbörögne szívesen, ha az éppen a megfelelő színbe öltöztetett ovis szalad egy tojással a kezében a megfelelő irányba, miközben a többiek megpróbálják elkapni? De komolyan, a közös szurkolás nagyon jó dolog, én is imádom a Medikus Kupát.
Amikor pedig éppen nem a szaladgálásé vagy páncélozott hústornyok egymásnak feszüléséé a főszerep, akkor meg zenélnek és tűzijátékokat robbantgatnak. Egyszóval tökéletes kikapcsolódás, agyradír, a lebutított erőszak köré pedig remek lélekemelő propaganda filmeket lehet gyártani.
Miért várom hát minden évben a Superbowl-t?
Lehet, hogy szakmai ártalom, de imádom az egészet körbelengő marketinget! A PR Bizottság tagjaként nem mehetek el szó nélkül egy olyan kampány mellett, mely során egy ilyen agyhalott fost adnak el állandó jelleggel több százmillió embernek; olyan hatékony hangulatkeltéssel, hogy egyre több és több európai szerencsétlent is a bűvkörébe vonz. Nektek is biztos van olyan ismerősötök aki kéretlenül is napok óta arról értekezik, hogy ő tudta, hogy a Seahawks elpicsázza a Broncos-t, meg hogy interception és safety.
A fenti szófosást egyetlen tételmondatba sűrítve: azért várom minden évben a Superbowl-t, mert szeretem a félidőben sugárzott spéci reklámokat. Bár a tavalyiak jobbak voltak, mint az ideiek.
2014. február 3.
A szolidaritás ablaka
A tavalyi téli vizsgaidőszak vége felé tűnt fel először a dolog.
A nyári vizsgaidőszakban már hol kíváncsian figyeltem, hol pedig csak gondolatmenetemből kizökkenve elégedetten konstatáltam a hűtő előtt ácsorogva, hogy már megint. Vagy még mindig.
Az elmúlt több, mint egy hónapban is számtalanszor voltam tanúja a jelenségnek, mely időközben az univerzum szokványos dolgai közé silányodott, mely inkább csak akkor meglepő, ha az ember nem találkozik vele.
A negyediken lakunk ugye egy szép kis lakótelepen, így a konyhaablakból sok-sok ház rengeteg ablakára látunk rá. Ezek az ablakok értelem szerűen napszaknak megfelelően vagy ontják magukból a lámpafényt vagy nem. Az tűnt fel, hogy az egyik szomszéd ház egyik ablaka szinte egyfolytában világít éjszaka, a legképtelenebb időpontokban is. Az, hogy ez feltűnt, nyilván azt feltételezi, hogy én is ébren vagyok az ominózus képtelen időpontokban - és ez így is van: a medikusokkal bizony (sajnos nem is olyan ritkán) megesik, hogy hajnalig kell tanulniuk vizsgaidőszakban. Mármint a szorgalmasabbjának... nekem minden nap, mert elcseszem a délelőttjeimet.
Így amikor hajnali háromkor kibattyogok a konyhába némi kis lélekerősítő nasiért, vagy még egy löket koffeinért, és látom, hogy az alvó város vak sötétjéből egy ablak szakadatlanul sugározza felém a szolidaritás fotonjait, egy kicsit mindig jobban érzem magam, mert tudom, nem vagyok egyedül.
Fogalmam sincs amúgy, hogy ki lakik ott - a remény világítótornyában az éjjeli magány sötét tengerén -, de le merném fogadni, hogy Ő is egy közülünk és ezúton üzenném neki, hogy kitartás, Kolléga!
Vagy csak fél a sötétben.
A nyári vizsgaidőszakban már hol kíváncsian figyeltem, hol pedig csak gondolatmenetemből kizökkenve elégedetten konstatáltam a hűtő előtt ácsorogva, hogy már megint. Vagy még mindig.
Az elmúlt több, mint egy hónapban is számtalanszor voltam tanúja a jelenségnek, mely időközben az univerzum szokványos dolgai közé silányodott, mely inkább csak akkor meglepő, ha az ember nem találkozik vele.
A negyediken lakunk ugye egy szép kis lakótelepen, így a konyhaablakból sok-sok ház rengeteg ablakára látunk rá. Ezek az ablakok értelem szerűen napszaknak megfelelően vagy ontják magukból a lámpafényt vagy nem. Az tűnt fel, hogy az egyik szomszéd ház egyik ablaka szinte egyfolytában világít éjszaka, a legképtelenebb időpontokban is. Az, hogy ez feltűnt, nyilván azt feltételezi, hogy én is ébren vagyok az ominózus képtelen időpontokban - és ez így is van: a medikusokkal bizony (sajnos nem is olyan ritkán) megesik, hogy hajnalig kell tanulniuk vizsgaidőszakban. Mármint a szorgalmasabbjának... nekem minden nap, mert elcseszem a délelőttjeimet.
Így amikor hajnali háromkor kibattyogok a konyhába némi kis lélekerősítő nasiért, vagy még egy löket koffeinért, és látom, hogy az alvó város vak sötétjéből egy ablak szakadatlanul sugározza felém a szolidaritás fotonjait, egy kicsit mindig jobban érzem magam, mert tudom, nem vagyok egyedül.
Fogalmam sincs amúgy, hogy ki lakik ott - a remény világítótornyában az éjjeli magány sötét tengerén -, de le merném fogadni, hogy Ő is egy közülünk és ezúton üzenném neki, hogy kitartás, Kolléga!
Vagy csak fél a sötétben.
2014. február 2.
A vizsgaidőszak finisében az orvostanhallgatók vadászkedve hajlamos megcsappanni, így táplálékforrásaink beszűkülnek, étrendünk átalakul. A fenti kupacot LG, Norbi és én olyan másfél-két hét alatt hoztuk össze mindenféle összebeszélés nélkül. Lesz mit ledolgozni.
Hej élet, élet, dotés élet, ez aztán az élet, ha megunom élővel, hullával kefélek...
2014. február 1.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)