Örömmel jelentem, hogy tegnap lefutottam életem első félmaratonját.
Mindig is gyűlöltem futni. De komolyan, még labda vagy busz után is csak indokolt esetben indultam el, az öncélú kocogástól pedig még a hideg is kirázott. Aztán pár éve vizsgaidőszakban valami eltört bennem: már végképp nem maradt semmi pótcselekvés, amivel húzhattam volna az időt, kénytelen lettem volna leülni tanulni, úgyhogy inkább elindultam futni. Január közepén, mindenféle előképzettség vagy megfelelő felszerelés nélkül.
Aztán a franc se tudja hogy, de szokássá vált a dolog. Ezen én lepődtem meg a legjobban: sokkal egyszerűbb dolgokat is hagytam már félbe és sokkal kisebb nagy elhatározásaim is rendszeresen sikkadnak el egy-két hét után. Persze akadtak hónapok, sőt évszakok, amikor hanyagoltam a futást, de valahogy mégis mindig újrakezdtem.
A félmaraton gondolata 2016 elején fészkelte be magát a buksimba, aminek még itt, a bologon is van nyoma egy elhamarkodott újévi fogadalom formájában, amiből aztán természetesen nem lett semmi. Az az év nem volt valami kiegyensúlyozott: egy-egy erősebb hónaptól eltekintve, az év nagy részében nem sokszor húztam futócipőt.
Ami azt illeti, tegnap sem félmaratont futni indultam el, csak egy szimpla hosszú futást szerettem volna abszolválni a felkészülés jegyében. Júniusban lesz ugyanis egy verseny a Tisza tónál, amit kinéztem magamnak, az okosok pedig azt mondják, hogy aki le tud futni 16 kilométert, az versenyen le tudja futni a 21,1-et is. Egyszer már futottam 16-ot, de rekortánon, az pedig csalóka. Ki akartam próbálni, hogy aszfalton is megy-e.
Ment. És úgy voltam vele, hogy ha már utolértem a saját távolságrekordomat, hülye lennék nem rátenni még egy-két kilométert. Csakhogy aztán 18 km-nél meg az jutott eszembe, hogy ez már nagyon közel van a félmaratonhoz, hülye lennék most megállni; ha kell, négykézláb mászok be a "célba."
Azt hiszem, erre mondják, hogy amikor már minden létező izmod fáj, remeg a lábad, felélted az összes tartalékod és teljesen kiszáradtál, akkor két megoldás van. Az egyik az, hogy összeszorítod a fogad, veszel egy mély levegőt és továbbmész. A másikat nem tudom.
A viccet félretéve, az utolsó 3-4 km nagyon kínkeserves volt, de bátorításul azért elmondhatom, hogy ez így azért nem teljesen igaz: 20,5 km magasságában szinte euforikus állapotba kerültem, és úgy éreztem, az izmaim is újjászülettek - ezutóbbi persze csak a maradék 600 méter erejéig tartott ki, de akkor is.
A lényeg, hogy sikerült, és nem is rossz idővel (2:07:26).
Őszintén szólva büszke vagyok magamra, de a WC-ről azért elég nehéz volt ma feltápászkodni.
