Buszhatod

Na, ez a nap – ha lehet - még szarabb, mint a többi. Még fáradtabb, még másnaposabb vagy, és legfőképpen pedig késésben. Egy előadást szemrebbenés nélkül átaludnál – ha nem is otthon, legalább az előadóban -, de most nem lehet. Fel kell kelni, be kell menni. Nagy nehezen embert faragsz magadból… vagy legalábbis valami hasonlót; és már éppen indulnál, de véletlenül kinézel az ablakon. A lelked kicsit meghal belül, mikor konstatálod, hogy az utca csurom víz. Remek, már csak ez hiányzott. Sírógörcs kerülget, de kötelességtudóan nekiállsz lehámozni magadról a vászontornacipőt.

Végre kilépsz a kapun, de alig teszel meg öt lépést, elkezd cseperegni az eső. Mindegy, már úgysincs időd visszamenni esernyőért, ha el akarod érni a buszt. Igazság szerint különösebben már meg sem hat a dolgok ilyetén alakulása, teljes, totális és kizökkenthetetlen apátiával lépdelsz a megálló felé, miközben gépies mozdulattal zenét dugsz a füledbe.

A megállóban kisebb tömeg várja a megváltást, de te pontosan tudod, hogy a közelgő busz már megállókkal ezelőtt elérte befogadó képessége határát, itt most már csak a legéletképesebb egyedek szállhatnak majd fel. Elfoglalod a szokásos, taktikai fontosságú pozíciódat, ahol – számításaid szerint – majd az ajtó lesz, ha a busz beáll. Persze az sem lep meg, hogy a jármű egy pocsolya miatt ezúttal úgy áll meg, hogy te milliméterre pontosan egyforma távolságra legyél a két ajtótól.

Sóhajtasz, és minden érzelemtől mentesen figyeled, ahogy az idegbeteg csürhe lecsap a buszra és begyömöszöli magát annak gyomrába. Két laza lépésnek köszönhetően már te is az ajtó előtt állsz, így premier plánból tanulmányozhatod belülről kidomborodó emberi testeket.

Teljesen egyértelmű, hogy neked itt már nem terem babér. Teljesen egyértelmű – minden józan gondolkodású ember számára. Még szerencse, hogy nem tartozol a józan gondolkodású emberek közé. A közönyös kín ködén keresztül begyűrűzik a tudatodig, hogy tulajdonképpen a kedvenc rock dalod szól a füledben, úgyhogy hátrálsz fél lépésnyit, és az így szerzett lendülettel, vállal előre felugrasz a buszra.

Az nyers, pőre erőszak úgy hasít utat a szürke csinovnyikok arctalan tömegében, mint kés a vajban. Bambán hápognak, nem tudják, mi történik. Tetszettek volna koncertre járni, fostos tüccerbulik helyett, most fel lennének készülve! Teszel a konfrontációra, aki pedig verbálisan szeretné megbeszélni veled világnézeted különböző aspektusait, tehet egy szívességet… úgyse hallod. Bömböl a refrén, egy-egy öntudatos öregasszony pedig beszáll a pogóba. Na, ez már valami, alakul a buli! Egy görbebot orvul a vesédbe fúródik, de ettől te csak jobban feloldódsz a pillanatban, úrrá lesz rajtad a koncerthangulat, rád törnek a szép emlékek.

Pár perccel később frissen, vidáman… mit vidáman? Egyenesen boldogan szállsz le a buszról, a szólót pedig már te nyomod léggitáron, ismeretlen, megdöbbent rajongók fürkésző tekintetének kereszttüzében.

Medikus Lap
VI. évfolyam 2. szám
2010. október