Tudjátok, van az a fesztiválozó, aki - ha olykor beüt a szar - délutánra teljesen szétcsapja magát és ordenáré módon a tiszaparton alszik az árnyékban a koncertekig. Tokaj főutcájától tíz méterre. A kócos, koszos, gyűrött forma, aki reggel kilenckor bemászik a kis vegyesboltba, és gyógysörrel meg kiflivel tankol fel, hogy eljusson a legközelebbi kocsmáig. Tipikusan az a gyerek, akit bármikor máskor inkább megvárnátok, hogy kijöjjön, mielőtt bementek a családotokkal.
Nos, ez a fesztiválozó én vagyok. De ha szánnátok rá időt, hogy tényleg megismerjetek, ahelyett hogy csak a kinézetem alapján sztereotipizáltok... nos, csak az időtöket pazarolnátok, mert pontosan az vagyok, aminek kinézek.
A viccet félretéve, annak idején, még zöldfülű, fiatal hegyaljásként úgy véltem, hogy a parton és a híd alatt fekvő, alvó, szenvedő vagy éppen regenerálódó ittas alakulatok valamilyen szinten a fesztivál színfoltjai. Tudjátok, mint amikor odalépsz az árokban a saját hányásában fetrengő punkhoz, és megkérdezed:
- Miért nem annyit iszol, amennyi jól esik?
Mire ő félig öntudatlanul, de ördögvillával hadonászva artikulálatlanul válaszol:
- Mer' nincs annyi pénzem!
Egy szó, mint száz, egyszerre féltem és csodáltam őket a magam gyermeki módján. Erre most az ötödik hegyaljámon sikerült végre részegen, mocskosan, zöldre festett hajjal a parton aludnom. Igen, szintet léptem az élet nagy, devolúciós társasjátékában!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése