Az Élettan Intézet kívülről teljesen konszolidált épülete egyébként valódi labirintust rejt magában. Csak a jó ég tudja, mi lehet az első pár ismerős termen és laboron túl... Emlékszem, mikor először mentem vizsgázni: az előtérben várakoztunk, mikor engem szólítottak; végigvezettek egy folyosón, felvittek egy csigalépcsőn, át egy másik, szűk folyosón, át egy ajtón, le egy normális lépcsőn egy újabb folyosóra, egy az intézet stílusától teljesen elütő, tölgyfaburkolatú könyvtárszobába - hogy várjak még ott egy kicsit. Esküszöm, a végén alig találtam ki. Azon sem lennék meglepődve, ha időközben a folyosók és a lépcsők helyet cseréltek volna egymással, mint a Roxfortban.
Lehet, hogy csak akkor érvényes az érdemjegyed, ha a vizsga után ki is találsz az útvesztőből. Ez afféle utolsó próbatétel lehet. Ki tudja, hol lyukadtam volna ki, ha elvétem az egyik csigalépcsőt! Ha a sötét folyosókon bolyongva, ismeretlen helységekbe benyitogatva, az egyik rég elhagyott laborban a '97-es évfolyam egyik éltanulójára bukkantam volna! Ijedten bámultam volna torzonborz, szakállas képét, miközben ő ugyanilyen döbbenten néz vissza rám. Válláról szakadt rongyok lógnak, melyek egykor egy fehér köpeny részét képezhették, kezében pedig egykori indexének fekete maradványait dédelgeti.
Pár kínosan hosszúnak tűnő másodpercet követően - talán egy távoli zörejnek köszönhetően - feleszmél és üdvözöl. Majd még mélyebbre vezet a folyosók és lépcsősorok rengetegén át, míg egy éles kanyart követően szemem elé nem tárul az elveszett medikusok tábora. Jöttömre mindenki felkapja a fejét, fiúk, lányok - nők és férfiak, angolkóros csöppségek - vegyesen. Elhallgatnak, tisztán hallani az apró tüzecskék ropogását. Készül az ebéd: patkány nyárson, de nem nyersen. Állítólag a knock out egér a legfinomabb, de az igazi ínyenc ritkaság, csak ünnepnapokon kerül az asztalra.
Vezetőjük elé visznek, aki fehér köpenymaradványa alatt rongyos nyakkendőkből álló valóságos páncélt visel. Nem tudom eldönteni, van-e alatta valami, hiszen a kravátlik pikkely módjára fedik egész testét. Árad belőle a '89-es évfolyam büszke bölcsessége. Dárdájára spirométer van tűzve. Elveszi az én nyakkendőmet is, magára aggatja, majd elénekelteti velem a DOTE OLÉ!-t. Mindenki ujjong és tapsol; ezzel én is a törzs tagjává váltam.
Egy ideig persze még keresem a kiutat. A többiek elnéző szánakozással figyelik, ahogy újra és újra útra kelek, és ahogy - olykor bár napok múltán, de - mindig csak a táborba jutok vissza. A lobogó tüzek, az ismerős arcok falakon táncoló sziluettjének látványára mindig elfog a kétségbeesés, néma sírógörcs rázza a testem, de a többiek kedvesek velem: ők is átmentek ezen a fázison. Mindenki átmegy.
Évekkel később büszkén viselem az új, pipettahegyekből fűzött nyakláncomat. A feleségemtől kaptam az évfordulónkra. A 2013-as évfolyam cuki gólyalánya a szentem, eltévedtét a mai napig évfolyamának szerencsétlen számára fogja. A fiamat tanítgatom jobb sorsra érdemes kísérleti állatokra vadászni. Olykor hatalmas zajjal borítunk fel kisemmizett, ósdi számítógépeket a sötétben.
A távoli közelségben pedig egy másodéves orvostanhallgató az unalmas szemináriumon felfigyel és oldalba böki csoporttársát:
- Te is hallottad ezt a furcsa hangot? Honnan jöhetett?
***
Azt hiszem, a szigorlatra viszek magammal fonalat. Vagy kenyérmorzsát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése