Az évfolyamom egyik csoportja állítólag olyan valakivel találkozott a pathologia boncasztalon, akitől egy nem olyan nagyon sokkal korábbi gyakorlaton még anamnesist vettek fel és akit megvizsgáltak. Az, hogy ez tényleg így történt, vagy kamu az egész, nem tudom, de nem is igazán számít: a lényeget tekintve merőben közömbös. A lényeg az, hogy ezen mindenki ki van akadva, hogy "te jó ég, ez milyen morbid!" És én ezt nem is vitatom, mert tényleg az.
De... - hja, milyen sokat megőrizhettem volna a népszerűségemből, ha az előző mondatvégi pontnál végleg leviszem a hangsúlyt - de puszta hideg, érzelemmentes logikával szemlélve a dolgot, mi szolgálhatná gyönyörűbben az orvosképzés magasztos célját, mint ha az egyszeri medikus valakit megvizsgálva, csupán érzékszervei és egy fonendoszkóp segítségével következtetéseket von le az illető állapotáról, majd - a Sors páratlan humorérzékének köszönhetően - megnézheti, hogy hogy is néz ez ki belülről?
2 megjegyzés:
Ez a poszt is megerősíti abbéli meggyőződésem, hogy az orvostudomány művészet. Sajátos, de művészet.
Ahogy mondod :D
Megjegyzés küldése