A belgyógyászat gyakorlat eddigi tanulsága, hogy egyrészt nagyon ügyesen tudok beteget vizsgálni, főleg a kopogtatásban jeleskedem, másrészt pedig jól írok anamnézist. A doktornénim azt mondta, hogy örülne, ha a hatodévesek ilyen anamnéziseket írnának neki < /dicsekvés >
Viszont rengeteg az üresjárat, mert sokan vagyunk és senkinek nincs ideje és szüksége ránk. Az a baj velünk, harmadévesekkel, hogy a nővéreknek már nem kellünk, az orvosoknak pedig még nem vagyunk hasznára, úgyhogy többnyire fehérköpenyes szellemként bolyongunk a folyosókon munka után kajtatva.
Munkát pedig nehezebb találni, mint hinnétek, mert a kórház most tele van nővértanoncokkal is, akik minden ápolási feladatot elvégeznek (ezért nem kellünk a nővéreknek), így mi unalmunkban még egy nyamvadt subcutan injectio-t sem adhatunk. Így fordulhatott elő, hogy a héten valamelyik nap a legnagyobb teljesítményem az volt, hogy kibontottam egy befőttesüveget, amit az egyik cuki nővértanonc nem bírt.
PS: a bejegyzés címét IQ-ból igyekeztem összehozni, úgyhogy nyugodtan tessék belekötni, ha elrontottam valamelyik deklinációt. A határozói esetről például fingom sincs, pedig érzem, hogy kellene valahova.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése