Nem tudom, biztos nem én. De szerencsém volt, az intézet pedig nagyon kedves, ennyi év töménytelen szopás után meg már csak ragadt rám annyi a betegségekről és a rutin diagnosztikáról, hogy érdemben tudjak rizsázni, ha nem húzok valami tényleg teljesen reménytelen tételt.
Mindemellett persze köcsög mázlista voltam ma, s ezt nem árt kihangsúlyozni, mert az emlékek meg fognak szépülni, holott ez a párharc alakulhatott volna egészen máshogy is.
A gyakorlati tételem a vérzési idő mérése volt (plusz a fibrin monomer teszt), amit rajtam demonstráltak gyakorlaton, úgyhogy el tudtam mesélni, hogy sliccelték fel annak idején az alkaromat. Elméletből pedig az acut pancreatitis diagnosztikáját kaptam, amiről az ember egyrészt azért tud mesélni, másrészt pedig nem olyan nagy kunszt kibökni a gyulladásos faktorok mellé, hogy amiláz meg lipáz.
Szóval a performanszom egy hármast ért klinikai biokémiából, viszont azt nagyon utálom, hogy mindig a vizsgaidőszak utolsó napján kell stresszelnem és vizsgáznom. (Előző félévben az ortopédia, tavaly nyáron patkó szigó, előtte a kollokvium, két éve pedig a neurobiológia csúszott az utolsó alkalomra.)
Ezzel most már tényleg kezdenem kell valamit és picit szorgalmasabban kell működnöm - bár azért jegyezzük meg, statisztikailag eddig bejöttek a last minute vizsgák. Mai győzelmemmel ráadásul megnyertem a jogot a dékáni hétre, úgyhogy lehet, hogy - életemben először - ki is használom és vizsgázok még egyet. De előtte persze még hivatalos vagyok egy kis bulira...
Mai képünkön Lyndsy Fonseca szinte elolvad a büszkeségtől, bájosan mosolyog és lelke őszinte csodálattal telik el, hogy tovább hajtom a vizsgaidőszakot és a hosszabbításban is megkísérlek még leszigorlatozni egy tárgyból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése