A kedvenc gombám jelenleg a Cryptococcus neoformans.
Nem tudom, milyen gomba, fogalmam sincs, hogy néz ki, mit okoz vagy hogy mit vár az élettől.

Azt viszont tudom, hogy a legtöbb mikológia tárgyú mikrobiológia minimumkérdésre ő a válasz.

Az elmúlt héten nem haladtam olyan gyorsan a tanulmányaimmal, mint szerettem volna.
Viszont megnéztem három évadnyi Vészhelyzetet, szóval azért pallérozom magam.

Elkezdődött

Vizsgaidőszak. Már megint. Brace yourselves, whining is coming.

Ezúttal két szigorlat és két belgyógyászat kollokvium lesz terítéken, a szülészetet szerencsére kiváltottam ötössel. A curriculumomban ne keressetek rendszert vagy logikát, már réges-rég nem a mainstream sorrendben csinálom a tárgyaimat.

Az a legfontosabb, hogy nem szabad pánikba esni.
Apropó: boldog Törölköző Napot!

Ja, azt meg még nem is meséltem...

... hogy idén tavasszal mi szerveztük meg a Medikus Kupát, amit annak rendje és módja szerint meg is nyertünk. Szervezőként elég fárasztó volt, de minden klappolt, mindenki jól érezte magát, ráadásul soha ennyi ember nem vett még részt a kupán (csak debreceni részről 1200 szurkoló volt jelen).

Hamarosan kiteszek majd néhány képet és megosztok veletek pár élménymorzsát, de addig is fogadjátok szeretettel a promó videónkat.

Nem, nem én vagyok a főnix jelmezben. Komolyan.

Május első hete csodálatos: süt a nap, csicseregnek a madarak, kék az ég, mindenki a Pulzus teraszán hesszel egy fél hektoliter limonádéval, de még senkit nem nyomaszt a közelgő vizsgaidőszak fagyos előszele. Szép, nyugodt és kiegyensúlyozott időszak ez. Az ember ilyenkor harmóniába kerül az egész univerzummal és az élettel.

Május második, stresszes vizsgafelvétel és konstans eső áztatta második hetéről inkább ne is beszéljünk.

Irracionálisan nagy mértékben idegesít, ha valaki helytelenül használja a -ba, -be, -ban, -ben toldalékokat. Ha írásban is erre vetemedik, akkor meg még jobban.

Az ilyen embereket általában azon melegében elkönyvelem sötét, buta, tanulatlan gyökérnek. Sajnos akad ilyen az orvostanhallgatók között is bőven.

Alapvető axióma, hogy Debrecenből nagyon-nagyon hiányoznak a hegyek.
Meg minden olyan dolog, ami várossá tehetne egy falut - de ezt már számtalanszor elsírtam nektek, úgyhogy ebbe ne menjünk most bele.

Arra viszont csak mostanában jöttem rá, hogy más embereknek más és más módon hiányoznak a hegyek.
Van egy ismerősöm, aki az Avason nőtt fel és legutóbb kifakadt, hogy Debrecenben egyszerűen nincs kilátás: minden lapos, nincs egy magasabb pont, ahonnan elláthatnátok valahova; egy panel tizedik emeletéről pedig nem olyan mókás a szomszéd panelt vagy a szánalmas ürességet bámulni.

Ezzel szemben nekem - aki a völgyben nőttem fel - mindig a körém magasodó hegyoldalak hiányoztak, melyek határt szabtak a környező kis világomnak és otthonos kis fészket alkottak, ami nélkül védtelennek, már-már meztelennek érzem magam a hatalmas, üres semmi kellős közepén.

Furcsa dolgok ezek. Petőfi meg bekaphatja.

A tegnapi posztra visszatérve jutott eszembe:

Ha az ember szájüregében matatva mélyen a szövetei közé döfnek egy tűt, majd elkezdik azt más irányba forgatni, vajon megnyugvást ad-e a nervus alveolaris inferior anatómiai pozíciójának, valamint annak az állkapocs-csatornával való viszonyának pontos ismerete, vagy csak simán jobb, ha az ember a boldog tudatlanság mély mocsarába süppedve hagyja, hagy történjen, aminek történnie kell.

Na, ezt már sosem fogom megtudni.