Zabkása

Hát nem elröppent egy hónap Kétezertizennyolcból?

Még alig tisztultam fel a szilveszteri buli után, erre mindjárt itt a nyár. Botrány. Sok érdekességről nem tudok beszámolni, és a jobb emberré válás, illetve a szebb jövő felé vezető úton sem haladtam előre sokat. Sőt, egyelőre még a világot sem váltottam meg.

Viszont mindenképpen pozitívumként említeném meg, hogy rákaptam a zabkására.

Nem is tudom, Kétezertizennyolcbanban mi számít hipszterebb dolognak: zabkását enni, vagy az, hogy valaki még nem evett zabkását. Az instagramon random szembejövő reggeli-posztok alapján mindenképpen az utóbbira tippelnék. Segítsetek egy kicsit: használjuk még egyáltalán a hipszter kifejezést, vagy ez annyira Kétezertizenhárom? Kicsit talán berozsdásodtak a blogoló izmaim, de akkor is roppant kínos lenne így ország-világ előtt pont ezt a szót használni miután már nem menő.

Az emósoknál sem voltam képes megtanulni, hogy az nem emós, hanem csak emó. Na jó, képesnek képes voltam, csak szerettem tetézni a világfájdalmukat. Lazán kapcsolódik, hogy az egyik gimis zenekarom énekese emós volt; azóta már házas családapa (a dobos is, csak ő már régóta, annak már nincs hírértéke) és persze mondanom sem kell, hogy nem lóg a szemébe a haja és ajakpiercingje sincs. Tiszta gáz.

Persze nem annyira, mint az, hogy a legutóbbi szülinapi bulin, amin részt vettem, csak és kizárólag jegyespárok és de facto házaspárok voltak voltak jelen... meg én. Még egy épkézláb, társaságba cipelhető, ideiglenes barátnőt sem voltam képes felmutatni. És különben is: mióta tartanak egyáltalán szülinapi bulikat januárban? Régen ilyenkor mindenki a vizsgaidőszakkal volt elfoglalva, aztán ittunk februárban... ja, hogy már senkinek nincs vizsgaidőszak. Azt hiszem, ez a felismerés felért egy enyhébb kapunyitási pánikkal.

Ha ügyesen játszom a lapjaimat, a végén még össze tudom mosni a kapunyitási pánikom végét a kapuzárási pánikom kezdetével. Magas élet.

Mindegy. A lényeg, hogy egészen egy pár héttel ezelőttig én soha nem ettem zabkását, és nem is foglalkoztam a létezésével, de mostanában annyi helyen találkoztam a jelenséggel, hogy lassacskán befészkelte magát a fejembe a kósza gondolat, hogy ki kellene próbálni. Szóval vettem egy adag zabpelyhet, mert úgy voltam vele, hogy akkor sem nagy befektetés, ha végül rámrohad, de ha minden kötél szakad, tudok belőle csinálni granolát, ami meg tuti finom.

Száz szónak is egy a vége, a gastroblogok ígéreteivel ellentétben orgazmatikus eksztázist ugyan nem okoz a cucc, de igenis bejött, és mióta rendszeresen zabkását reggelizek, a bélműködésem is meglehetősen egészséges. Ami - történjék bármi más az ember életének többi területén - igenis egy biztos és bíztató kiindulópont.