Nagyjából kettő perccel ezelőtt kérdezte meg tőlem egy felnőtt nő, hogy egy szar minőségű fekete-fehér fényképből tudok-e jó minőségű színeset csinálni pusztán egy ósdi fénymásológép felhasználásával. Az emberek tényleg ennyire hülyék?

Először azt hittem, viccel, de mikor megmondtam neki, hogy tíz oldal hetven forintba kerül, ő pedig megkérdezte, hogy akkor húsz oldal mennyi lenne, eloszlottak a kétségeim.

Bí-tí-dáblijú ilyen esetekben mi lenne a helyes eljárás? Tartani egy gyors kis ismeretterjesztő jellegű előadást a szelén hengerek és az elektromosan töltött testek mágneses vonzerejének csodálatos világáról, vagy egyszerűen a képébe röhögni és közölni vele, hogy na kiscsillag, ezzel most érdemeltél ki egy posztot a blogomban?

Nos, Kékeszöldszeműlány átesett a Kék Haj Próbán.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy kapcsolatunk egy adott pontján közlöm az aktuális barátnőmmel, hogy azon gondolkodom, kékre festem a hajam. Ez nem egy előre eltervezett dolog, vagy teszt, vagy ilyesmi; annyiról van szó csupán, hogy meghatározatlan időközönként újra és újra eszembe jut, hogy milyen jó lenne kék színű hajjal flangálni a világban, amit aztán megosztok szerencsétlen lánnyal is, aki éppen a barátnőmnek nevezheti magát.
Ezt aztán persze sok féle módon reagálják le egészen, az eszedbe ne jussontól, az ezt talán még gondold áton keresztül a te hülye vagyig.
Örömmel jelenthetem azonban, hogy ha ez tényleg egy idióta teszt lenne, Kékeszöldszeműlány még plusz pontot is kaphatott volna a reakciójára, ami így hangzott:
"Na, arról aztán csinálj képet, ha élőben esetleg nem látnám!"

Kicsit azért megnyugtató, hogy akármelyik orvosi egyetem akármelyik hallgatói csoportjának az oldalába, blogjába, fórumába botlom is bele, az évfolyam megjelölése általában úgy néz ki, hogy 2008-2014(?). Hiába, orvosin csak azt tudhatod előre, hogy melyik évfolyammal indulsz, azt nem, hogy melyikkel végzel.

Éppen magányosan ücsörgök a fénymásolóban, mikor egy külföldi lány bátortalanul az ablakhoz lép:
- Excuse me, do you speak english? - Kérdezi, mert nem nézi ki a fejemből, hogy értek angolul.
- Of course. How can I help you?
Megbeszéljük, mi a kínja és nekiállunk nyomtatni az internetről, mikor apróbb nyelvi nehézségbe ütközünk.
- Öffnen means open, but I don't wanna open it but... um, speichern is... ööö...
- To save. I speak German a little - segítem ki mosolyogva.
- Really? - Kérdi meglepetten.
- Ja, aber das war eine sehr lange Zeit seit ich kein Deutsch gesprochen hatte, so ich hab' alles vergessen.
- Wow... das ist aber cool! - Mondja, majd megdícséri a kiejtésemet és csevegünk még pár szót az anyanyelvén is.

Hjaj, az élet apró örömei...

Két semipiriformist.
Medikus körökben így mondják, hogy "két fél körtét".

- Te meg minek szorongatod azt a két deci pálinkát?
- Bort akartam önteni, de ennek a szarnak ugyanolyan színe van, és véletlenül teletöltöttem a poharat. Te is így jártál?
- Ja nem, én direkt csináltam.

Mikor kéne elkezdenem szégyellni magam?

Három piszoár két férfi egyidejű vizelését teszi lehetővé.
Szokjunk hozzá a gondolathoz, ez az univerzum egyik alapvető axiómája.

Néhány medikus éppen anatómiajegyzeteket fénymásoltat velem, és míg várnak, egymást okítják.
- Figyelj, annyi a lényeg, hogy az aorta első ága a truncus brachiocephalicus, ami aztán tovább oszlik.
A másolatok elkészülnek, s miközben átnyújtom nekik a dokumentumokat, halkan megjegyzem:
- Ami azt illeti, ez így nem igaz: a billentyűk mögül, de már az aortából erednek a koszorúerek is...
- Ezt meg honnan veszed?
- Egy orvosi egyetemen fénymásolok... hallok ezt-azt.

Good Will Hunting meg elmehet a picsába.

- Elmeséltem a többieknek a negyvenkétórás randinkat.
- Tényleg? És hogy reagálták le?
- Hogy reagálták volna? Obszcén mozdulatokkal.
- Bazz... xD

Most fejeződött be életem eddigi leghosszabb randija: negyvenkét óra egyhuzamban. Ha ez nem érdemel high five-ot, akkor nem tudom mi.

Attól tartok, kezd kicsit túl éretté válni a gondolkodásom.
Direkt két villanykörtét vettem, mert pontosan tudtam, hogy nagyjából ötven százalékos valószínűséggel tudok hazavinni egy ilyesmit épségben.

International Suit Up Day

Engem a sárga esernyő takar ki, ami azért valljuk be, fílinges.
Hogy miért? Nem tudom. Nem tudom, de érzem.

Most már egyértelműen kijelenthetjük, kár arra várnom, hogy az életem az első egy-két pörgős hét után normalizálódjon, mert nem fog.
Viszont így legalább az estéim jó hangulatban telnek, és a hétköznapok egyforma, szürke mókuskerekében is ott van reggelente az a kis bizsergető izgalom, hogy ma vajon sikerül-e időben embert csinálnom magamból, és vajon kibírom-e a napot - a krónikus másnap és az emberi hülyeség okozta - agyfasz nélkül.

Az idei tanévet értelmesen eltöltendő, úgy döntöttem, írok végre egy normális anatómia tankönyvet.

Immáron ugye két gólya-generációt neveltem ki, és rádöbbentem, hogy szörnyeket teremtettem.
Olyan büszke vagyok rájuk ^^

- Óóó... szóval macskás vagy...
- Neeem, inkább kutyás. De igazából oda vagyok mindenért, ami mozog és szőrös.
- Szia, Balázs vagyok...

Tudjátok, rájöttem, hogy az univerzum igenis tud segítőkész lenni, csak a nagy kapkodásban észre sem vesszük felénk nyújtott kezét.
Szóval amikor legközelebb hajnali háromkor sétáltok hazafelé a hidegben, a semmi közepén, és lefékez egy taxi és a soffőr megkérdezi, hogy:
- Ti rendeltetek taxit?
Na, akkor majd legközelebb azt kell mondani, hogy igen.

Buszhatod

Na, ez a nap – ha lehet - még szarabb, mint a többi. Még fáradtabb, még másnaposabb vagy, és legfőképpen pedig késésben. Egy előadást szemrebbenés nélkül átaludnál – ha nem is otthon, legalább az előadóban -, de most nem lehet. Fel kell kelni, be kell menni. Nagy nehezen embert faragsz magadból… vagy legalábbis valami hasonlót; és már éppen indulnál, de véletlenül kinézel az ablakon. A lelked kicsit meghal belül, mikor konstatálod, hogy az utca csurom víz. Remek, már csak ez hiányzott. Sírógörcs kerülget, de kötelességtudóan nekiállsz lehámozni magadról a vászontornacipőt.

Végre kilépsz a kapun, de alig teszel meg öt lépést, elkezd cseperegni az eső. Mindegy, már úgysincs időd visszamenni esernyőért, ha el akarod érni a buszt. Igazság szerint különösebben már meg sem hat a dolgok ilyetén alakulása, teljes, totális és kizökkenthetetlen apátiával lépdelsz a megálló felé, miközben gépies mozdulattal zenét dugsz a füledbe.

A megállóban kisebb tömeg várja a megváltást, de te pontosan tudod, hogy a közelgő busz már megállókkal ezelőtt elérte befogadó képessége határát, itt most már csak a legéletképesebb egyedek szállhatnak majd fel. Elfoglalod a szokásos, taktikai fontosságú pozíciódat, ahol – számításaid szerint – majd az ajtó lesz, ha a busz beáll. Persze az sem lep meg, hogy a jármű egy pocsolya miatt ezúttal úgy áll meg, hogy te milliméterre pontosan egyforma távolságra legyél a két ajtótól.

Sóhajtasz, és minden érzelemtől mentesen figyeled, ahogy az idegbeteg csürhe lecsap a buszra és begyömöszöli magát annak gyomrába. Két laza lépésnek köszönhetően már te is az ajtó előtt állsz, így premier plánból tanulmányozhatod belülről kidomborodó emberi testeket.

Teljesen egyértelmű, hogy neked itt már nem terem babér. Teljesen egyértelmű – minden józan gondolkodású ember számára. Még szerencse, hogy nem tartozol a józan gondolkodású emberek közé. A közönyös kín ködén keresztül begyűrűzik a tudatodig, hogy tulajdonképpen a kedvenc rock dalod szól a füledben, úgyhogy hátrálsz fél lépésnyit, és az így szerzett lendülettel, vállal előre felugrasz a buszra.

Az nyers, pőre erőszak úgy hasít utat a szürke csinovnyikok arctalan tömegében, mint kés a vajban. Bambán hápognak, nem tudják, mi történik. Tetszettek volna koncertre járni, fostos tüccerbulik helyett, most fel lennének készülve! Teszel a konfrontációra, aki pedig verbálisan szeretné megbeszélni veled világnézeted különböző aspektusait, tehet egy szívességet… úgyse hallod. Bömböl a refrén, egy-egy öntudatos öregasszony pedig beszáll a pogóba. Na, ez már valami, alakul a buli! Egy görbebot orvul a vesédbe fúródik, de ettől te csak jobban feloldódsz a pillanatban, úrrá lesz rajtad a koncerthangulat, rád törnek a szép emlékek.

Pár perccel később frissen, vidáman… mit vidáman? Egyenesen boldogan szállsz le a buszról, a szólót pedig már te nyomod léggitáron, ismeretlen, megdöbbent rajongók fürkésző tekintetének kereszttüzében.

Medikus Lap
VI. évfolyam 2. szám
2010. október

- Ez a mai fiatalság...
- Az én nemzedékem szemtelen, a magáé pedig világháborút csinált. Akkor most ki szégyellje magát?

Megégettem az ujjam. Szóval most egyszerre vagyok megégve, leégve és kiégve. High five!