Holnap patkó. A folyamatos visszavonulás nem tartható tovább, most már muszáj csatába bocsátkoznom.
Nagyjából tizenkét óra múlva kikászálódom az ágyból (bár az is nagyon könnyen elképzelhető, hogy már nem fekszem le aludni... a csata előtti virrasztás úgyis hagyomány), harci öltönyt öltök, felkapom indexem és megütközök az intézettel.
Heroikus harcom emlékét talán nem fogják hősi énekek őrizni, de egy 9gag poszt már biztosan...
Kékeszöldszeműlány tanulás közben dézsmálja a kávémat és hisztizik:
- Keserű a kávé...
- Ez az én kávém és én így szeretem - válaszolok félvállról, mély apátiába süllyedve.
- De ez így akkor is keserű.
- Szopogasd mellé a kisujjad, úgyis édes vagy.
Évek óta mondogatom, hogy ahányszor valaki comic sans-ot használ, meghal egy dizájner... és az összes többi embernek is fáj, akinek van szépérzéke.
Ha nekem nem hisztek, higgyetek az internetnek, és linkelgessétek szorgalmasan az elkövetőknek.
A betűtípus-választás kultúrájáért folytatott szélmalomharcom természetesen a legkisebb mértékben sem mozdítja elő a pathologia kollokviumom sikerét, úgyhogy én továbbra is fosok, a pápa megkezdheti az aggódást, ti meg lassan a szurkolást és mindennemű pozitív energia irányomba történő áramoltatását...
Nem állok túl jól a patkóval... már megint időgépre lenne szükségem.
Ami azt illeti, elgondolkodtam azon is, hogy a hátralévő időben több sanszom lenne feltalálni, megtervezni és megépíteni egy időgépet, mint a fejembe verni ezt a rengeteg tananyagot.
De aztán mindig eszembe jut, hogy az időgép építés nem egy határidős feladat...
Ma se lett kész? Segáz! Majd visszajövünk, ha kész!
Szomszédlánykám kérdez a vizsgámról:
- Hogy állsz?
- Szarul. És te?
- Én is. Nagyobb és gyorsabb csodára lenne szükségem, mint Jézus feltámadása volt.
- Hogyhogy?
- Hát ő harmadnapra támadt fel... nekem nincs annyi időm!
- Patkót tanulsz?
- Igen.
- Lymphomákkal hogy állsz?
- Meg akarsz ríkatni?
Rengeteg orvosilag releváns dolgot szűrhetünk le székletünk jellegéből.
Huh... ez azért elég meredek tételmondat volt, ugye?
De most komolyan: a Scrubs musical óta tudjuk, hogy everything comes down to poo, de még csak tenyészteni sem kell, már a színéből és állagából is rengeteg értékes információt nyerhetünk emésztésünk állapotáról. Szóval talán nem meglepő, hogy mi, egészségügyben járatos fiúk különböző kódszavakkal dolgozunk az albérletben, ha valamiért ürülékünk leírására vetemednénk.
Hogy csak a kedvenc példámat említsem, ott van mindjárt a Winnetou, ami arról nevezetes, hogy bár megtermett példány, mégsem hagy nyomot sem a papíron, sem a csészében.
Meg hát nyilván a klasszikusok, a Kétszerkoppanós, a Nyuszibogyós és a hasmenések legkülönbözőbb válfajai... a Mérges Macskát nem is kell bemutatnom, gondolom...
Egy kedves barátomnak (és földimnek) kétségtelenül igaza volt annak idején abban, hogy harmadéven az ember kávéval kel és sörrel fekszik.
Más kérdés, hogy ő most pathologus rezidens, én pedig még a pathologia kollokvium abszolválásához szükséges tudást sem érzem magaménak...
Mivel vizsgaidőszakban minden érdekesebb tud lenni a tanulásnál, és mivel én - hiszitek vagy sem - alapvetően mégis csak egy tündéri, szeretetreméltó, segítőkész és empatikus teremtés vagyok, ki szoktam tölteni a fészbukra kilinkelt kérdőíveket, amik állítólag kruciális fontossággal bírnak valaki szakdolgozatának elkészítéséhez.
Innen tudom, hogy valaki azért fog idén diplomát kapni, mert ügyesen össze tudja foglalni a kávéfogyasztási szokásaimat és fényévekkel tolja kijjebb az emberiség tudásának horizontját azáltal, hogy statisztikailag bizonyítja, egy egyetemista több koffeint vesz magához a vizsgaidőszak közepén, mint egy forró nyári délutánon.
Ezt csak én tartom felháborítónak?
Hab a tortán, hogy a kérdőív alapján az illető az ikes igéket sem tudja ragozni...
A vizsgaidőszakok általában megölik a lelkem. De legalábbis korrodálják.
Ismét sikerült eljutnom arra a pontra, amikor a komplett ruhatáram egy mackó alsóból, alvós pólóból és egy öltönyből áll. Szépen burjánzik a vizsgaidőszakállam is. Na jó, csak borosta - pénteken letudtam egy apróbb vizsgát, úgyhogy megborotválkoztam.
Jelenleg ott tartok, hogy reggelente még a felkelésre is alig tudom rábírni magam, a lakásból kimenni meg aztán végképp nincs kedvem. Főleg ilyen időben. Ez egyrészről jó, mert nem vásárolgatok, sétálgatok és főzőcskézek feleslegesen, hanem felélem a tartalékaimat, amik már régen a spajzban porosodnak. Másrészről a különböző konzervek, a lecsó, az instant leves, a mogyoróvaj és a gabonapehely szerelméből meglehetősen bizarr dolgok tudnak azért születni...
Kitartás, ha az ég is úgy akarja, már csak 180 óra és vége.
Na de ha már a nosztalgiázásnál tartunk, még azt sem meséltem, hogy nyáron voltam Kékeszöldszeműlánynál, aki egy másik megyeszékhelyen lakik. Sikerült egy olyan busszal utaznom, ami négy órán keresztül bolyongott az autentikus magyar vidéken.
Akkor döbbentem csak rá, milyen gyönyörű és hatalmas is valójában Borsod megye! Olyan vadregényes tájakat, szűk hágókat és sötét erdőket láttam, hogy a Gyűrűk ura trilógiát simán forgathatták volna itt is Új Zéland helyett!
Még az orkokat sem kellett volna külön sminkelni...
Azt meg még nem is meséltem, hogy november tájékán filozófiai vitába keveredtem a bölcsészkar dékánhelyettesével (vagy valakivel a hivatalban). Hagyok időt, emésszétek csak meg az előző mondatot teljes mélységében.
Az úgy volt, hogy a DExpón, az egyetemi nyílt napon, a teljes tökéletesség elérésének céljából az orvosi standnak szüksége lett volna egy vetítővászonra. Minthogy nem egészen három nappal korábban egy komplett hétvégét töltöttem a helyszínen ébren gólyabáli pakolás címszó alatt, és minthogy háromszor estem orra egy vetítővászonban pakolás közben az egyik teremben, pontosan tudtam, honnan lehetne egy ilyet szerezni. Csak el kellett kérni...
Fogtuk hát magunkat ketten és teljes díszfelszerelésben - fehér köpeny, fonendoszkóp - a bölcsészkari dékáni hivatal keresésére indultunk. Meg is találtuk, köszöntünk szépen, bemutatkoztunk, hogy ezek és ezek vagyunk, majd előadtuk, hogy ezt és ezt szeretnénk: van egy vetítővászon a kettes teremben, kölcsön kérhetjük-e?
A válasz nyers kérlelhetetlensége meglepett minket:
- A kettes teremben nincs vetítővászon - jelentette ki a néni.
- De van, láttuk... csak pár órára kellene.
- A kettes teremben beépített vászon van.
- Igen, tudjuk, de van a sarokban egy mobil vászon is, azt szeretnénk elkérni.
- De a kettes teremben nincs olyan vetítővászon - igyekezett meggyőzni minket, de mi hajthatatlanok voltunk:
- Csókolom, with all due respect, de tegnapelőtt voltunk ott és van vetítővászon.
- Nem, nincs vetítővászon - próbálkozott egy jedi elmetrükkel, de ez persze nem hatott meg minket.
- Oké, de ha mégis találunk ott egyet, akkor azt kölcsönvehetjük?
- De hát nincs vetítővászon!
- Mert az csak egy felsőbbrendű világ ideáinak a betüremkedése a mi alantas dimenziónkba? - próbálkoztam, de ezt sajnos már nem hallotta, mert eddigre bajtársam sűrű viszontlátások közepette már kiráncigált az irodából a köpenyemnél fogva.
Később arra hivatkozott, hogy szar érzés, ha bölcsészek lincselik az embert és különben is inkább vegyük le a köpenyt és menjünk trollkodni a btk-s standhoz. Ám legyen.
Van egy ideje egy kis doboz fasírt a hűtőben. Schrödinger fasírtja: nem tudhatom, hogy penészes-e amíg ki nem nyitom a dobozt.
Bár tippem azért van...
Újabb életkép a vizsgaidőszakból. Megin TG, megint sör. Megszisszentjük, belekortyolunk.
- Áhhh... ez úgy hiányzott, mint... egy korty sör.
Fuck the shit hangulat van kialakulóban.
Bedagadt kicsit a fél arcom.
Egyik általam ismert oedemás pathomechanizmus sem illik rá, ami tiszta szerencse, mert az általam ismert oedemás pathomechanizmusok általában szív-, vese- vagy májelégtelenséggel függnek össze.
A szundi gomb az ördögtől való.
- Nagyon fáj a hasam - panaszolja Kékeszöldszeműlány.
- Miért, Slayer koncert van? - kérdezem tőle nagyfokú empátiáról tanúbizonyságot téve.
- Slayer koncert?
- Hát tudod... Raining Blood!
Nulla óra, ötvenkilenc perc.
Az olvasólámpám végleg felmondta a szolgálatot, úgyhogy megjavítottam. Sziloplaszttal.
Tiszta kaland az életem.
Vészesen gyorsan közeleg a pathologia vizsga, én pedig vészesen lassan haladok.
Minthogy időgépem nincs, megszorításokat kell foganatosítanom: mától naponta egy órával kevesebbet alszom éjszakánként, így jövő szerdáig majdnem egy teljes műszakot nyerhetek.
Életkép a vizsgaidősuckból; egész napos tanulás után félrészegen az albérlet erkélyén.
- Tudod, mit utánozz inkább? A balkáni gerlét!
- Az ugyanaz, mint a bagoly, csak szinkópában.
Kékeszöldszeműlány éppen a koponya páros és páratlan csontjait igyekszik memorizálni, de ahányszor megpróbálja tételesen felsorolni az összeset, mindig belezavarodik. Amikor a huszadik nekifutás alkalmával sem jön ki a megfelelő eredmény, kétségbeesetten kifakad:
- Lehet, hogy csak számolni nem tudok, vagy nem annyi ujjam van, vagy valami!
Amúgy a pathologia - és a gyógyászat úgy általában - tele van szebbnél szebb hangalakú szavakkal. Rögtön itt van a gangréna például. Gangréna. Hát nem gyönyörű?
Vagy a miserére... csodálatos. Dallamos, hangulatos, egyszerűen szép.
Erre az egyik azt jelenti, hogy lerohad a lábad, a másik meg azt, hogy bélsárt hánysz. Fasza.
Minthogy a Superman Returns Project kiemelkedő sikereket ért el az elmúlt években (2011, 2012), úgy döntöttem, hogy idén is meghirdetek valami hasonlót; újévi fogadalmat teszek, ha tetszik.
Azt ugye már tisztáztuk a napokban, hogy tanulmányi szempontból übermensch vagyok (a pathologia persze még hátra van, fog még sírni a szám bőven ebben a vizsgaidősuckban), fizikai megjelenésemmel azonban még nem vagyok száz százalékig elégedett. Kemény, de még inkább kitartó és következetes edzések következnek.
A program tartalmára reflektálva, szuperbalázsi mivoltomat észben tartva és az idők szavára hallgatva Kettőezertizenhármat ezennel a Man of Steel Project évének nyilvánítom!
