A negyedév eddigi tanulságai:
Az ortopédia érdekes, de durván faragják az embereket: ha nem műkszik, kicseréljük. Ha úgysem műkszik, elmerevítjük. Ha az sem jó, levágjuk.
A farmakológia gyökérségnek tűnik - legalábbis egyelőre.
Kardiológus meg nem leszek.

Ja, még nem is említettem, hogy TG elköltözött tőlünk. Összeköltözött ugyanis a barátnőjével, sok boldogságot nekik! És nem, nem fogom szegény lányt ettől fogva Yokoként emlegetni, akármilyen fasza is volt a mi kis négyesünk.

Ugyanakkor mostanában kezd egyre világosabban kiderülni, hogy a lakásban minden akár csak aránylag értelmesnek vagy hasznosnak nevezhető tárgy TG-é volt. 
Felespoharunk viszont van elég hála az égnek.

Uhú, ha én ezt elmesélném... de ezt most nem fogom. Tudom, hogy alapból gyökérség felhozni valamit ha az ember nem meséli el, nem hogy még blogba leírni, de ezt most nézzétek el nekem kivételesen. Az elmúlt pár napomról annyit tudnék nyilatkozni, hogy flower power - aminek hallatán nem tudom, mire gondoltok, de biztosíthatlak titeket, hogy a valóságnak még csak fényévnyi közelében sem jártok.

Nem, semmiféle drog nem játszott szerepeket az események alakulásában.

A felezőtábor felettébb kellemes volt: jó társaság, jó hangulat, meg kidobó orrvérzésig. Vagyis igazából tűzharc volt, ami gyermekkorom számtalan elfeledett emlékét és ösztönös mozdulatát hozta felszínre, melyek rég letűnt kézilabdás múltam lövéseivel kiegészülve komoly taktikai tényezővé tettek engem a pályán. Sok beszédnek sok az alja, jól éreztem magam.

Az érettségi találkozó is jó volt, meg persze tanulságos. Az osztály egy részével, akikkel ovi óta együtt randalírozunk, persze amúgy is napi szinten tartom a kapcsolatot, de a többiekkel jó volt találkozni. Általánosságban elmondható, hogy az emberek mostanában fejezgetik be a mesterszakjaikat, gyereke pedig még senkinek nincs. Úgyhogy annyira nem vagyok lemaradva.

Na, de indulok is Debrecenbe, vár a nyitóbuli és az első klinikai évem.

Szeptember. Immár hivatalos: idén nyáron egyetlen árva napot sem pihentem.
A vizsgaidőszak utolsó napján nagy nehezen befejeztem a vizsgáimat, aztán kapásból egy három hetes belgyógyászat gyakorlat következett - Campus fesztivállal és a Hallgatói centrum kifestésével nehezítve. Alighogy a kórházból szabadultam, még aznap indultam is a Nindzsákkal nyaralni. Azt azt követő másfél hétben nem lett volna semmi dolgom, csakhogy Miskolc és Debrecen között ingáztam és gólyatábort szerveztem, az utóbbi két hétben ugye meg a gólyatáborban voltam.

És ez a hét sem a pihenésről fog szólni: holnapután indulok felezőtáborba (ismét Tokajba, ami egyet jelent a harcsapaprikással, juhú!), ahonnan szombaton haza esve még az érettségitalálkozómra is hivatalos vagyok. Vasárnap nyitóbuli, hétfőn pedig kezdődik a negyedév...

Nem azt mondom, hogy öreg vagyok én már ehhez, mert nem - de könyörgöm, egyetlen tespedős, semmit nemcsinálós, a puszta létezésemmel az entrópiát segítős hét olyan nagy kérés lett volna? 

A történelmi hűség kedvéért álljon itt idei Zöld Kilenceseim indulója, melyet a Pokémon főcímdalának dallamára kell énekelni.

A célom az, hogy vakon legyek - zöld társam oldalán.
Oly' sok a bor, töménytelen. De győzelem vár rám!

Táncba hív a részegség - így felismerheted,
Hogy a Zöld Kilences, azt partyface, ki mindenkit odaken!

Zöld Kilenc! Rúgjunk be hát mind!
Zöld Kilenc! Mi győzünk a legvégén.
Zöld Kilenc! Ó, te igaz barát,
Győzelem vár ránk!