A szolidaritás ablaka

A tavalyi téli vizsgaidőszak vége felé tűnt fel először a dolog.

A nyári vizsgaidőszakban már hol kíváncsian figyeltem, hol pedig csak gondolatmenetemből kizökkenve elégedetten konstatáltam a hűtő előtt ácsorogva, hogy már megint. Vagy még mindig.
Az elmúlt több, mint egy hónapban is számtalanszor voltam tanúja a jelenségnek, mely időközben az univerzum szokványos dolgai közé silányodott, mely inkább csak akkor meglepő, ha az ember nem találkozik vele.

A negyediken lakunk ugye egy szép kis lakótelepen, így a konyhaablakból sok-sok ház rengeteg ablakára látunk rá. Ezek az ablakok értelem szerűen napszaknak megfelelően vagy ontják magukból a lámpafényt vagy nem. Az tűnt fel, hogy az egyik szomszéd ház egyik ablaka szinte egyfolytában világít éjszaka, a legképtelenebb időpontokban is. Az, hogy ez feltűnt, nyilván azt feltételezi, hogy én is ébren vagyok az ominózus képtelen időpontokban - és ez így is van: a medikusokkal bizony (sajnos nem is olyan ritkán) megesik, hogy hajnalig kell tanulniuk vizsgaidőszakban. Mármint a szorgalmasabbjának... nekem minden nap, mert elcseszem a délelőttjeimet.

Így amikor hajnali háromkor kibattyogok a konyhába némi kis lélekerősítő nasiért, vagy még egy löket koffeinért, és látom, hogy az alvó város vak sötétjéből egy ablak szakadatlanul sugározza felém a szolidaritás fotonjait, egy kicsit mindig jobban érzem magam, mert tudom, nem vagyok egyedül.

Fogalmam sincs amúgy, hogy ki lakik ott - a remény világítótornyában az éjjeli magány sötét tengerén -, de le merném fogadni, hogy Ő is egy közülünk és ezúton üzenném neki, hogy kitartás, Kolléga!

Vagy csak fél a sötétben.