Kellemetlen, amikor az ember a vizsga előtti este döbben rá, hogy egy kicsit alábecsülte az adott tárgyat és az anyagmennyiséget. Ezen lélekemelő érzés melegsége úgy éjfél magasságában áradt szét minden porcikámban, ráadásul pont egy olyan tárgyból, ami - bár sajnos a jelentéktelenebbek között van számon tartva - érdekel és valahogy, valami számomra is rejtélyes okból kifolyólag mindig is azt gondoltam magamról, hogy jó vagyok belőle.
Minthogy mindig ki szerettem volna próbálni a kutatást, de egyik intézet munkája sem érdekel igazán, mindig úgy gondoltam erre a tanszékre, mint titkos favoritra, hogy na majd ha egyszer ha eljutok odáig, akkor lehet, hogy elmegyek hozzájuk tédékázni. Úgyhogy jó lenne valami jó jegyet kapni, azt' rendelkezésükre bocsátom páratlan intellektusomat és zsenimet, értitek.
Ez az életérzés olyan hajnali háromkor alakult át a szokásos csak egy kettest szenvedjek össze valahogy pánikhangulattá.
Végül egy csodás, dicséretektől terhes ötöst sikerült összehoznom klinikai genetikából. Nem fogok úgy tenni, mint ha ez soha senkinek nem sikerülne, ebből a tárgyból elég nehéz megbukni, de én akkor is nagyon örültem neki és a tédékán is gondolkodom. Náluk ugyan nem fogok foszforeszkáló kiskutyát klónozni, de véleményem szerint a medicina jövője akkor is a genetikában rejlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése