MacGyver

Még az első turnusban strandröpiztem kicsit a gólyáimmal. Just for fun, értitek. Egész ügyesen játszottunk, a meccs is szoros volt, úgyhogy a vége felé azért már beleadtunk mindent. Egyszer csak jött egy keményebb lecsapás, amit az első sorban álló lányom megpróbált fogadni, de túl erős volt, úgyhogy a labda magasan messze hátra vette az irányt, simán a pályán kívül landolt volna.

But not on my watch! Azzal a lendülettel megfordultam, futottam néhány lépést és ugrásra szántam el magam. Lendítő láb, lövő láb, úszom a levegőben, egy pillanatra minden vészesen lelassul, az idő megáll. Klasszikus olló! Pelé megfordulna a sírjában, hogy elrejtse az álló dákót... már ha meghalt volna. Így csak váratlanul felkapja fejét dolgos napja kellős közepén, hisz érzi, hogy valami történt, szemében pedig a büszkeség könnye csillan meg. A lövés tökéletes, a labda pontos, a mentés sikeres.

Már a lendítő lábnál hallottam a végzetes reccsenést, de hát az ugye már a point of no return, végig kellett vinni a mozdulatot; úgyhogy csak a homokban ücsörögve vehettem szemügyre a bal nadrágszáramon a combközéptől makkmagasságig tartó (tehát nem olyan vészesen nagy) szakadást. Hiába na, a szörfnadrágokat nem akrobatamutatványokra találták ki, de szombat este fél hatkor, két órával a fürdős buli előtt, Tokajban szerezz új fürdőgatyát, ha tudsz.

Mit volt mit tenni, meg kellett oldani házilag. A varrás szóba sem jöhetett, az univerzum legstabilabb anyaga, a szigszalag pedig nem reagált volna kedvezően a medence meleg vizére... nem maradt más, mint a leukoplaszt. Olyan szépen meg tudtam ragasztani belülről, vastag rétegben, hogy a félhomályban nem is látszott a sérülés. Sőt, mi több: a tábor végéig kibírta a naci.

Fürdős buli, meleg víz, a nadrágom még mindig tart. Leukoplaszt!