Vannak olyan pillanatok, amikor tényleg úgy érzem, az ember a teremtés koronája.
Vannak olyan pillanatok, amikor büszke vagyok az emberiségre és mindarra, amit az évezredek során elért.
Vannak olyan pillanatok, amikor hiszem és vallom, hogy megéri szétszaggatni, beszennyezni és felélni kicsiny bolygónk minden erőforrását a magasztos cél érdekében.
Vannak olyan pillanatok, amik csordultig töltik melegséggel a szívem látván, hogy telekommunikációs eszközeink mind-mind az utópia megvalósulását szolgálják szakadatlan.

Ilyen pillanat az is, amikor este felhívnak, hogy nézem-e a valóvilágot...

Azért, lássuk be, a Disney-mesékben rengeteg dolog van, ami egy hatévesnek fel sem tűnik. Például Nala ebben a jelenetben egyértelműen kéri a faszt.



Pontosan tudom, hogy a legtöbb rajzfilm-dal magyarul, vagy az eredeti nyelvén a legjobb, ide ezt most mégis németül linkelem be, mert ez a dal kivételesen - szerintem - németül a legszebb. Das macht Spaß, nicht wahr? Ich meine, dass es keine andere Sprache gibt, womit man so schön "ich liebe dich" sagen kann. Das ist aber ein Lebensgefühl.

Majd' két évvel a premier után fogalmazódott meg s öltött végleges formát bennem a kérdés az új Star Trek film kapcsán, hogy egy olyan intersztelláris civilizáció, amely ezer éve ismeri a fénysebességnél gyorsabb űrutazás titkát és egy komplett csillagbirodalmat tart fenn (és itt most természetesen a romulánokról van szó), hogy hagyhatja, hogy központi bolygójának napja szupernóvává válásakor elpusztítsa a bolygó teljes lakosságát? Úgy értem, akármennyire bíztak is a Spock által bepromózott vörös anyag áldásos hatásaiban, egy evakuáció azért logikus lépés lett volna, nem?

Ez persze nem csak a cselekmény mozgatórúgóját tette volna feleslegessé, de a komplett alternatív idősíkot is, amelyen az játszódik... de akkor is.

Buddha is megmondta, szarjál bele!
Igaz, ő nem pont ezeket a szavakat használta.

Minél többet látom az Alpokat, annál elviselhetetlenebbül gyűlölöm a pusztát.
Petőfi meg bekaphatja.

Gebratene Putenburststücke mit Speck auf Blattsalat.

Belementem ma egy akkora hóbuckába, hogy a ratrak is kétszer megy neki.
Ennek következtében akkorát firkáltam, hogy húsz métert repültem, és az általam felvert porhó-felhő elsötétítette az eget az adott pályaszakasz felett.
Egyáltalán nem fájt, úgyhogy felálltam és folytattam, ahol abbahagytam.

Saueres Rindfleisch mit Zwiebeln in Kernöl und ein bißchen Kaiserschmarrn

Ha valaki esetleg nem hisz a légnyomás létezésében, az vegyen egy zacskó chipset és vigye fel 1800 méter magasra.

Gulaschsuppe mit Kaiserbrötchen und Appfelstrudel.

Ilyen emberek nélkül nem lenne valóvilág és tüccer zene... ez persze még nem ok a létezésükre.

Sokak szerint szomorú, ha egy harmincas férfi szörnyespólóban, rockkoncerten ugrál. Szerintem ez nem igaz - és ezt nem csak azért mondom, mert én pontosan ugyanezt fogom tenni harmincas férfi koromban.
Szerintem sokkal szomorúbb, ha egy ha egy harmincas férfi magyar retro diszkóért rimánkodik - de legalább valami zoltánerikáért.
Ettől talán már csak az szomorúbb, ha egy harmincas férfi dj szerepben tetszelegve magyar retro diszkót csinál - némi zoltánerikával megtűzdelve. Komolyan, ezzel már legfeljebb csak az versenyezhet, ha egy negyvenes férfi arról regél büszkén, milyen jó volt az ikszfaktor koncert első sorában. Mondjuk ahhoz meg nem kell negyvenes férfinak lenni, hogy ez a cselekedet szomorú legyen...

Österreicher Selchwurst mit Sauerkraut und Schwarzbrot.

Ja, amúgy éppen Osztrákiában síelek, egész pontosan Klippitztörlben, Karintiában. Minthogy két éve nem volt a lábamon síléc, kicsit aggódtam eleinte, de mire leértem a pálya aljára, már nemhogy nem aggódtam, hanem régi fényemben - a pálya ördögének fényében - tündököltem.
Síelés közben ugyan testem majd' minden négyzetcentiméterét ruha, vagy védőfelszerelés takarja, mégis összetéveszthetetlen jelenség vagyok a sisakomat ékesítő szupermen jelek miatt.
Így amikor a hüttébe lépve leveszem azt, az az ott ülő emberek körében nagyjából olyan élménynek számít, mintha Clark Kent a Daily Planet legzsúfoltabb átriumában tépné le magáról az inget.

Mittagessen meines Tages: ein paar Frankfurter mit Senf und Langsemmel.

Nem kell nekem szakácskönyv.
Remekül tudok konzervet nyitni.

Emlékszem, tavaly olyannyira illuminált voltam a névnapomon, hogy addig nem nyugodtam, míg az egyik ismerősöm nem ivott velem kettőnk névnapjára, holott neki a vezetékneve volt Balázs. Csak erről akkor engem senki nem tudott meggyőzni.

Amikor kis korodban nem akarsz valamit megenni, a felnőttek bevett szokása azt mondani, hogy régen ők se szerették, de benőtt a fejük lágya és ma már szinte a kedvencük. Ezt a jelenséget aztán azzal magyarazzák, hogy a kor előrehaladtával az ízlés szofisztikáltabbá, az íz- és illatérzékelés pedig komplexebbé válik.

Nem mondom, lehet benne valami, de az tuti, hogy a minőségi - és olykor mennyiségi - éhezéssel töltött egyetemista évek megbikázzák a folyamatot.

Na, eltelt egy hónap Kétezertizenegyből. Eddig nem lehet okom panaszra.