Az űrben senki nem hallja a sikolyod

Ma egy picit megijedtem.

Fül-orr-gégészet gyakorlaton bementünk az egyik teljesen hangszigetelt audiológiai vizsgálószobába. De egyrészt csoportosan, másrészt az ajtót se zártuk be, viszont így is nagyon durva volt, úgyhogy én és a kis kíváncsiságom elhatároztuk, hogy ezt a dolgot mindenképpen meg kell közelebbről vizsgálni és élményekkel kell gazdagodni.

Az ötletet nyilván tett követte, úgyhogy a gyakorlat végén, amikor a csoport és a doktornő kifelé indult az audiológiáról, én lemaradtam és beosontam a hangszigetelt szobába, az ajtót pedig lendületből behúztam magam mögött. Nagyon érdekes volt, hallottam a saját bélperisztaltikámat és a belsőfülem szőrsejtjeinek szférikus motozását.

Igen ám, csak ekkor döbbentem rá, hogy belül nincs kilincs... a csoport, a doktornő és az összes asszisztens már a részleget is elhagyta, az űrben a hangszigetelt vizsgálóban pedig senki nem hallja a sikolyod...

Aztán persze kijutottam, de egy pillanatra tényleg végigszaladt a meleg, bizsergető érzés a gerincem mentén, hogy most bizony kapufát rúgtam.

Szarban a haza, amikor öt perccel az indulás előtt szakad szét az öltönynadrágod; meglehetősen kellemetlen helyen. Más ruha-opciód nincs, a bálba pedig muszáj odaérned hatra. Mit teszel?

Én - az első pánikroham leküzdése után - úgy döntöttem, megvarrom. Vagy legalábbis, hogy megpróbálom megvarrni, mert szerencsére volt otthon tű meg fonal és egy öltönynadrágnak azért mégsem esik neki az ember leukoplaszttal. 

Tíz perccel később már úton voltam és buzgón reménykedtem benne, hogy a varratsor, ami egy hasi sebet összetartana, kitart majd a nadrágomon is - legalább a bál végéig. Jelentem, szövődménymentesen, sebszétválás nélkül átvészeltük az éjszakát.

A tegnapi poszt témájába vág, hogy ma ugyan nem voltam beosztva egyetemi nyílt napunkra, a DExpo-ra, de szarban volt a haza, így mégis be kellett ugranom és el kellett kísérnem egy kisebb gimis csapatot egy kampuszon átsétálós intézetlátogatásra.

Nem is volt ezzel semmi baj, beszélgettem velük, viccelődtünk, válaszoltam a kérdéseikre, közben pedig viszonoztam a szembejövő ismerősök köszönéseit. Nagyjából a túra felénél járhattunk, amikor az egyik végzős kislány kifakadt:

- De jó! Hát itt mindenki ismer mindenkit!?

Annak idején tisztára örültem, hogy egész sokan ismernek az egyetemen, kicsit népszerű vagyok és talán még kedvelnek is, de mostanában egyre inkább azt érzem, hogy mennyivel jobb lenne visszasüppedni a csendes ismeretlenség jótékony homályába.

Az univerzum újabb mókás közjátékának köszönhetően nem egészen két nappal a szülészet-nőgyógyászat gyakorlatom befejezte után botlottam bele A vagina monológok című könyvbe.

El is olvastam persze azon melegében, és jó volt.
Nem okozott olyan katartikus élményt, mint amit a bevezetőben ígértek és sok női lélekkel kapcsolatos revelációm sem támadt, de hát ezt frigid és korlátolt amerikaiaknak írták, nem az én haladó és nőbarát személyiségemnek. 
A megoldáshoz ugyan nem vezet el, de kiindulópontnak tökéletes. Ártani biztos nem ártana, ha több lány és fiú olvasná el. Mindemellett tagadhatatlan, hogy a vagina szó többször szerepelt benne, mint a nőgyógyászat tankönyvben.

Lazán kapcsolódik, hogy pár hete tönkrement a laptopom és rá kellett döbbennem, hogy én amúgy rengeteg szabadidővel rendelkezem, csak mindig elcseszem valami értelmetlen faszkódásra. Mióta nincs gépem, több könyvet olvastam el, mint előtte egy év alatt: már túl vagyok a Szerelem kolera idjénen, a Nagy Gatsby-n, az Űrodüsszeián, a Tizenkét majmon, a Biff evangéliumán, most pedig már a Száz év magány felénél tartok, de hosszú még a listám...

Úgy döntöttem, hogy ez a letargikus bullshit nem vezet sehova, és az így felszabaduló energiáimat inkább daccá formálom és olyan dolgokra fordítom, amiket már réges-régen meg kellett volna tennem.

- És milyen óvszert használtatok? Könyörgöm, mondd, hogy Durex Love-ot...
- Miért?
- Mert az kicsi rám.

Tegnap és ma a műtőbe voltam beosztva, ami nagyon jó volt és legalább volt egy kis értelme. Egyre inkább azt érzem, hogy a műtő az én megfelelő közegem. Ha lett volna egy kis eszem, a gyakorlat minden napján felmehettem volna inkább oda, dehát a fene se gondolta, hogy ennyire kedvesek lesznek ott velem.

Lazán kapcsolódik, hogy a negyedévesek egy sebész maszkot sem tudnak normálisan felvenni. Hát hogy mentek át ezek műtéttanból? Ja, emlékszem...

A napokban tudtam meg, hogy van egy "játék" az egyetemen, aminek az a lényege, hogy ki tud minél hamarabb megdugni egy-egy hallgatót a négy doktori címet adó kar (orvosi, fogorvosi, gyógyszerész, jogász) mindegyikéről. E kétes dicsőség hajszolásában én természetesen szánalmasan le vagyok maradva, de ez nem hat meg különösebben.

Ettől függetlenül viszont nagyon-nagyon közel járok ahhoz, hogy kikiáltsam ezt a hetet életem legszarabb hetének, pedig még csütörtök sincs (rég óta). 

Nem történt semmi tragikus, egyszerűen csak diffúzan és megfoghatatlanul szar minden, mint egy tökönrúgás. Nem érzem jól magam a bőrömben, és az önbecsülésem utolsó kis megmaradt morzsái is könyörtelenül porrá lettek zúzva. A baj olyan szinten nem csekély, hogy néha kedvem támad a Grace klinikából idézni.

Azért ennek érzitek a súlyát.

Mindennek semmi köze a gyakorlatomhoz, amire ma például be sem mentem, mert úgy véltem, hogy útban lenni  remekül tudok itthon is.

Volt már valaha olyan estében részetek, amikor a világ számotokra addig stabilnak tűnő vonatkoztatási pontjai és jól megszokott szabályai egyik pillanatról a másikra az élet minden területén egyszerre fellazultak és ebben az új, szürreális, amorf univerzumban olyan dolgok történtek az orrotok előtt, amiket addig elképzelhetetlennek tartottatok vagy csak simán nem volt értelmük? Ti pedig tehetetlen és ledöbbent szemlélőként csak bámultok ki a fejetekből, hirtelen nem tudjátok, hol a helyetek az univerzumban és hogy kerültetek ide és bambán csak annyit hápogtok hangtalanul magatok elé, hogy nem értem...

Amikor számtalan kérdés merül fel bennetek hirtelen, amikről minden kíváncsiságotok ellenére sem tudjátok eldönteni, hogy akarjátok-e hallani rájuk a választ, de ez nem is számít, mert egyelőre nem meritek feltenni őket, mikorra pedig képesek lesztek rá, már mindegy lesz.

Nekem tegnap volt és azt kívántam, bárcsak inkább otthon lennék, ami strucc-politika, mert a világban attól valószínűleg még ugyanaz történne, de nem kellett volna látnom, tudnom róla és nyugodtan aludhattam volna.

Tabula rasa

Ma az újszülött osztályra voltam beosztva és ennek megfelelően egy kisebb hadseregnyi cuki babához volt szerencsém. A rengeteg kis kócos, ártatlan, fogatlan tündér láttán megdobbant a méhem, pedig nincs is.

Furcsa belegondolni, hogy többségükből buta, korlátolt és gonosz embert fognak nevelni.

Nem hittem volna, hogy huszonéves férfiember szájából elhangozhat ilyen, de az elmúlt hét leforgása alatt több vaginát láttam, mint amennyit szerettem volna. A legkülönfélébb színű és szagú folyásokról nem is beszélve.

Na de ha már itt tartunk:
- Mi a különbség a dobókocka és a gennyes hüvelyváladék között?
- Dobókockával nem lehet gargalizálni...

Sztahanovizmus vs. Sztoicizmus

Éppen gyakorlatra tartottam reggel valamelyik nap, amikor már csak a buszmegállóban konstatáltam, hogy nincs nálam a bérletem. Mit volt mit tenni, mérlegeltem, hogy mennyi az idő és úgy döntöttem, nem kockáztatok: inkább visszaszaladtam érte és minden esély ellenére még így is három perccel hamarabb értem a megállóba, mint ahogy az utolsó - még idejében a kórházhoz érő - busznak meg kellett volna érkeznie.

Ettől függetlenül természetesen elment az orrom előtt. Régen ilyenkor valószínűleg bepánikoltam volna és a saját kezembe vettem volna a sorsom feletti irányítást: erőltetett menetben közelítettem volna meg a kórházat vagy elbicikliztem volna odáig, hogy pár perc késéssel, izzadtan, de lelkesen essek be a gyakorlatra... ahol aztán egész nap senki felém sem nézett volna.

Ehelyett inkább sztoikus nyugalommal megrántottam a vállamat és úgy döntöttem, beugrom egy kávéra a Pulzusba.

Így megy ez.