Az igazsághoz azért hozzátartozik az is, hogy amikor hazatérésem napján unottan babráltam a telefonomat, meglepő dologra lettem figyelmes... azonnal fel is hívtam az egyik barátomat, aki szintén csoportvezető volt a táborban.

- Szia, itt Szuperbalázs!
- Szia! Mizu?
- Ööö... jól emlékszem, hogy a te csoportodban is voltak tokosok?*
- Igen.
- És elképzelhető, hogy az egyikük esetleg lány volt?
- Igen, egy fiú, egy lány.
- És nem lehetséges, hogy ezt a lányt véletlenül Rebeccanak hívták?
- De, de, Becky.
- És mondd csak... jól emlékszem, hogy egész csinos volt?
- Konkrétan a tábor legszebbje. De miért?
- Hát mert nekem csak flashback-jeim vannak róla... na meg a telefonszáma.
- Baaazzz...

Nos, igen. De nem tudom, hogy felmerjem-e hívni. Sokat segítene, ha több mindenre emlékeznék megismerkedésünk körülményeit illetően.

* Tokos: külföldi hallgató, aki angol nyelven tanul térítés ellenében (TOK = térítéses orvosképzés)

Lássuk be, hogy posztjaim túlnyomó többsége nem lányokról és a sikeres hódításaimról szól. Éppen emiatt elképzelhető, hogy jelen bejegyzésem témája újszerűnek hathat majd törzsolvasóim körében, ijedtségre azonban semmi ok: megdöbbentő sikerekről természetesen ezúttal sem tudok beszámolni.

Lényegében annyi történt, hogy volt egy lány, aki tetszett. A helyzetet némileg komplikálta, hogy ez már a gólyatábor előtt is így volt, így egy hirtelen ötlettől vezérelve megkértem az illetékes ismerősömet, hogy a kedvemért manipulálja egy icipicit a csoportbeosztást úgy, hogy az illető gólyalány egyik jóbarátom és egyben szárnysegédem csoportjába kerüljön. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért ne az enyémbe.
Azért ne az enyémbe, mert akkor túl sok lenne neki belőlem, látná minden faszságomat és nekem kéne parancsolnom neki, ha viszont a barátom csoportjában van, akkor ő jó szárnysegéd módjára építgetheti a kultuszomat. Már ezen a ponton is tudtam, hogy ez sokkalta inkább tekinthető távoltartási végzésért kiáltó megszállotságnak, mint romantikusnak, de nem volt mit tenni, a gépezet fogaskerekei mozgásba lendültek.

Úgy alakult, hogy pénteken elég hosszúra nyúlt a regisztráció, és már száz-százötven gólya ott unatkozott, mikor még a maradékra vártunk. Jött is az utasítás, hogy le kell foglalni őket, csakhogy erre az eshetőségre senki nem volt felkészülve hirtelenjében, így a felsőbb vezetés egy huszáros vágással értem küldetett, hogy tanítsam meg az újoncokat DOTE-s dalokat énekelni, meg beszélgessek velük.
Ennek az lett a vége, hogy bő két órán keresztül stand-upoltam nekik az egyetemről, az életemről és a világ nagy dolgairól. Énekeltettem őket, szavaztattam őket, kisorsoltam köztük néhány doboz sört - egyszóval interaktív kis móka volt. Közben néha félve a fent említett leányzó felé pillantottam, hogy lássam a reakcióit, de úgy tűnt, valamilyen szinten még tetszik is neki a folyamatos trágár agymenésem.

Később, aznap este egyszer a közelébe keveredtem véletlenül és beszélgettünk is egy nagyon nagyon keveset: nem akartam túlzásba vinni, volt időm bőven, ráadásul lefoglalt a saját gólyácskáim irányítása és dicsőségre vezetése.
A második nap estéjén hajnalig beszélgettem a gólyáimmal, mikor hirtelen odalibbent mellém és inni meg dumálni invitált. Egy szó, mint száz, minden remekül haladt a maga módján...

Másnap reggel nem haza küldtek!? Na mindegy...

Felhívtak ma a gólyáim csak azért, hogy kihangosítva csoportszinten belekántálhassák, hogy FANTASTIC FOUR, FATNTASTIC FOUR, FANTASTIC FOUR! És hogy elmondják, mennyire hiányzom nekik. Komolyan, soha ilyen lelkes, kedves, aranyos, szép és ügyes gólyáim még nem voltak!

Ja, azért azt kántálták, hogy fantastic four, mert a négyes csoport irányítása volt a feladatom, és az első esti vetélkedők alkalmával kitaláltuk ezt a csapatszlogent.

Hazaküldtek a táborból. Ez elég váratlanul ért. Még soha egyetlen táborból sem küldtek haza - ami ha jobban belegondolunk, kész csoda; tekintve, hogy hogy szoktam viselkedni, és mennyit szoktam randalírozni, illetve polgárpukkasztani.

Mit volt mit tenni? Összepakoltam és elindultam hazafelé.

Még épp csak felültem a vonatra, mikor csörgött a telefonom; valamelyik gólyám hívott. Kiderült, hogy néhányan nem voltak hajlandóak a kisujjukat sem mozdítani, amíg hőn szeretett csoportvezetőjük (ez én volnék) szájából nem hallják a parancsot. Hát nem édesek? ^^

Várom a gólyatábort erőteljesen; mindig jó bulik vannak, legendás dolgok történnek és rengeteg új barátot szerzek. Meg persze kiélhetem az exhibícionizmusomat is. Egy szóval szeretem.
Hab a tortán, hogy a tábor ugyan csak holnap kezdődik, a kultuszom máris erőteljesen épül a gólyák körében. Ezt onnan tudom, hogy több barátomnak is vannak leendő gólya ismerősei, akik kétségbeesetten kérdezgették barátaimat, hogy nem tudják-e véletlenül, ki lesz a csoportvezetőjük. "Mert ugye nem az a Szuperbalázs? Mert az egy idióta vadállat."
A reputációmmal tehát - úgy tűnik - idén sem lesz gond.

A gólyák egyéb iránt onnan tudnak a létezésemről, hogy csináltunk a gólyatábornak egy fészbúk alkalmazást, ahol a fórumokon is készséggel segítettem a kicsiknek.

A mai nap tanulsága: a műfű képes nagyobb mennyiségű bőrt leégetni a lábadról, amennyiben - egy utolsó pillanatban foganatosított, epikus - becsúszásra szánod el magad, csapatod kapuját az ellenfél találatától megvédendő.

Amúgy meg überfaszakirály vagyok, mert az elmúlt két hétben minden áldott nap felbicikliztem Lillafüredre.
(Leszámítva azt a három napot, amit Debrecenben töltöttem. Ott csak az egyetem és az albérletem között cangáztam, mert Debrecen ugye a büdös nagy puszta kellős közepén van. De most komolyan, milyen dilettáns, debil állat alapít várost olyan helyre, ahol se folyó, se hegy, se semmi?)

Úgy tűnik, Internetország összes lakója elolvadt azon, ahogy a hazatérő amerikai katonákat fogadják a tündibündi csemeték.
Úgy tűnik, az viszont senkiben nem merült fel, hogy ezek a háborús hősök ugyanilyen tündibündi gyerekek apukáit nyírták ki, akikhez már nem megy majd haza senki.

Ennek örömére honosítsunk meg egy új hasonlatot a köznyelvben, amit majd a haszontalan személyekre használhatunk és így hangzik:
"Olyan vagy, mint az amerikai katonák Irakban - itt vagy... de minek?"

# 300

Örömmel jelentem, hogy nyomtalanul elmúlt az utolsó külső sérülésem is, amit a fesztiválokon szedtem össze.

Debrecen meg bekaphatja a faszomat keresztbe. Nem az zavar, hogy a civilizált világban egyedül itt van monszun minden este már napok óta, hanem az, hogy ennek a nagyranőtt falunak nem is utcái vannak, hanem betonozott folyómedrei. Dobbantok ebből a porfészekből, amint lehetőségem nyílik rá...

Erotikus jelenet alá szaxofont keverni annyira kilencvenes évek...

Jelen pillanatban az a legnagyobb szívfájdalmam, hogy most épp nem a Muse koncertjén vagyok szigeten. Ellenben olyan tündér barátaim vannak, hogy eszükbe jutok és felhívnak a kedvenc számom alatt, hogy recsegve bár, de mégis élőben hallhassam. Szerencsés vagyok.

Ki se látszom a munkából, pólókat és logókat tervezek folyamatosan, valamint a Gólyahír nevű csodás kiadványt is meg kell töltenie valakinek.
Hát nem irónikus, hogy megszervezem egy olyan egyetem gólyatáborát, aminek jövőre nem is leszek a hallgatója?
De a gólyák idén legalább tényleg fasza pólóban fognak flangálni.

Ma felmenőim hagyományát követve átaludtam egy földrengést. Nálunk ez családi vonás.

Újabban nagyon elszaporodtak a kisgyerekek az utcában. Nincs ezeknek természetes ellenségük?
- Avagy megtettem első lépésemet a zsémbes öregemberré válás rögös útján.

Fesztivál fíling: kedvenceim a barnahajú lányok kék szemmel és a kékhajú lányok barna szemmel.
A kép egyéb iránt nem az én karomat ábrázolja. De attól még respektábilis.

"Így száll hát sírba a szabadság. Tapsvihar közepette."
/Star Wars III./

"Reggel kávéztunk, délben étteremben ebédeltünk, délután zokon vettük, hogy a gyerekek mellettünk ugrálnak a vízbe... Úúúristen, megöregedtünk!"

Tudatában vagyok, hogy senki nem szereti, ha valaki egy blogon dalszövegeket posztol... de ez az Aljas Kúszóbab szöveg annyira leírja patyó hangulatát, hogy kénytelen vagyok.

"Együtt vagyunk, úgy mint régen,
Srácok, lányok kint a stégen.
Nem sok az, amit csinálunk,
Bár nekünk ez minden álmunk.
Egész nap csak ökörködni,
A hülyéket kiröhögni,
Sosem értettünk a szóból,
Ez vidéki zene, vidéki srácoktól."

Igen, én is érzem, hogy egyre gyengébbek a bejegyzéseim.

- Hú, kivel szemezel annyira?
- Hááát, a lány annyira nem figyelt rám... de a segge pont szembe volt velem.

Az van, hogy a medencébe tilos bevinni felfújható szarságokat. A kismedence porta felőli oldalát viszont sövény takarja. Ezért, amikor szereztünk egy felfújható gyilkosbálnát (Dart "Vili" Vilmos), mi sem volt természetesebb, minthogy úgy dobáljuk, hogy a portán úgy nézzen ki, mintha egy gumikardszárnyúdelfin magától csobbanna újra és újra a habok közé.

A Copfos beszart rajta, mondanom sem kell.

"Tudják, az ember évről évre komolyabb ahogy idősödik. Reméltem, hogy maguk is megkomolyodnak, de maguk fiúk pont fordítva működnek. Maguk egyre hülyébbek!"

A főnök nem bóknak szánta, de mi annak vettük.

- Megyek a boltba, hozzak valamit?
- Igen, életpontot!

Részegedj okosan!

Aki kihányja az alkoholt, az gyáva; aki lenntartja... az a kemény!
Ez a megállapítás alapvető axiómának számít a köreinkben, és mivel nekünk nyáron az élet maga is csak egy ivójáték, már hegyalján is gyakorta mondogattuk arra, aki hányt, hogy visszakerült a startmezőre. Gyakran mondtuk, hogy ez egy devolúciós játék, és aki hamarabb éri el egy egysejtű állatka értelmi szintjét, az nyer. Hogy az honnan jött, hogy "aki fingik, az kimarad egy körből", azt már én sem tudom, honnan jött.
Az viszont biztos, hogy az idei patyóra megalkottuk a közismert játék, az Alkoholity nindzsa-verzióját. Le is ültünk a dodzsóban és elkezdtünk játszani. A táblán rendesen szerepelt hányás mező és fing mező; aki utóbbira lépett, kimaradt egy körből, aki előbbire, annak előről kellett kezdenie a játékot. Nekem annyiszor sikerült hányás mezőre lépnem, hogy a pálya feléig se jutottam el, de gyakorlatilag egyedül megittam egy üveg jägert.

Hogyan lettünk nindzsák?

Azt azért látnunk kell, hogy a vezetőség és mi mindig is mást vártunk az élettől. Míg ők egy nyugodt családi nyaralóhelyet szerettek volna fenntartani, addig mi egy teljes év összes fáradalmát akartuk kitombolni magunkból pár nap leforgása alatt. Eltérő vágyaink persze feszültséghez vezettek, amely aztán két évvel ezelőtt érte el tetőfokát.
Ebben a felfokozott politikai hangulatban történt, hogy egy délután éppen nyugodtan fürödtünk a medencében, minden rendbontástól mentesen, amikor a Copfos odajött hozzánk és csak úgy minden előzmény nélkül közölte, hogy este tíz után kifejezetten és szigorúan tilos használni a medencét. Meg sem fordult a fejünkben este a vízbe merészkedni, de ezek után természetesen kötelességünknek éreztük.
Este, mikor már nem kevés tömény alkoholt konvertáltunk át hangulattá, a diktatúrikus vezetésre terelődött a szó, és az egyik barátom előállt a haditervvel:
- Odaosonunk a medencéhez, csendben, mint egy árnyék. Észrevétlenül átmászunk a kerítésen, csobbanás nélkül belemerülünk a medencébe, majd egy pisszenés nélkül visszavonulunk. Olyanok leszünk, mint a... mint a...
- Mint a nindzsák? - Kérdeztem.
- Mint a kibaszott nindzsák!
A következő emlékképem az, hogy hét merevrészeg vadállat átzuhan a félméter magas kerítésen és iszonyatos lármával landol a medencében. Ezután a tervnek megfelelően visszavonultunk, de észrevétlenek persze nem maradhattunk. A Copfosnak csak vissza kellett követnie a medencéből a házunkig vezető lábnyomokat... gyakorlatilag egy komplett folyót hagytunk magunk után.
Így amikor az éjszaka közepén bekopogott a házunkba, hét félmeztelen, törölközőbebugyolált részeg várta, akiknek szó szerint ömlött a hawaii nadrágjukból a víz. A koronát azonban egy másik barátom tette fel a helyzetre, mikot jött az elkerülhetetlen kérdés:
- Ti fürödtetek a medencében?
- Nem. Miért kérded?

Patyó

Szóval az úgy volt, hogy óvodában belebotlottam azokba az elborult faszokba, akiket azóta is a legközelebbi barátaimnak és világi cimboráimnak nevezek. Akkoriban persze még nem voltunk olyan ordenáré tahók, mint most, sőt kifejezetten cukik voltunk, de csak idő kérdése volt, hogy kifejlődjünk. Ovi után együtt folytattuk pályafutásunkat az általános iskolában, és legtöbben középiskolában is osztálytársak maradtunk.
Az évek során presze rengeteg közös élményben volt részünk és jóformán csak a megnevezésünk változott: először mi voltunk az Überlazák, aztán akkori kedvenc sörünk után felvettük a Deltabivaly nevet, végül pedig két évvel ezelőtt legenda született és mi lettünk a Feketenindzsák.
Öt évvel ezelőtt jött az ötlet, hogy nagyfiúk vagyunk már, menjünk el nyaralni valahova. A választásunk Sárospatakra (Patyó) esett, mert ott már voltunk táborozni általánosban és szép emlékeket őriztünk a helyről. A közös nyaralás azóta hagyománnyá vált - most értem haza a jubileumi ötödik patyóról -, és a következő néhány posztban erről fogok mesélni. Alighanem.