Ez a nap már eleve szar volt...

Az alaphangulatról már az ötödikén esedékes, túl gyorsan közelgő élettan szigorlatom - avagy a meteor körülöttem növő árnyéka gondoskodott. De ez persze még nem volt elég: három napja szerelik itt az utcában a vezetékeket, ami abból áll, hogy reggel nyolckor szépen kikapcsolják az áramot, elállják az utat nagy teherautókkal és nyolcan támasztanak egy-egy lapátot, a kilencedik meg "kurvára megbaszott, baszdmeg" jellegű felkiáltásokkal matat a drótok között. De legalább látszott, hogy dolgoznak; és úgy tűnt, hogy tegnapra be is fejezték.

Ezen elképzelésemet támasztotta alá az is, hogy ma már senki nem jött dolgozni, az áram ennek ellenére szépen elment reggel nyolckor. Vidámságomat fokozta, hogy az elmúlt két hétben csak tankönyvből kellett tanulnom, de pont ma értem ahhoz a részhez, amihez szükségem lett volna a digitális előadásanyagokra és az internetre. Az sem volt meglepő, hogy a laptopom - ami általában netezéssel, filmezéssel, meg mindennel is bírja aksiról egy-két órán keresztül - laza húsz perc alatt lemerült.
Nem volt mit tenni, be kellett menni a könyvtárba. Bizonyára el tudjátok képzelni, milyen felemelő élmény egy olyan ablaktalan fürdőszobában zuhanyozni, ahol se fény, se meleg víz (elektromos kazán), sem pedig áram a hajszárítónak. Miután a körülmények és minden esély ellenére viszonylag embert faragtam magamból, elindultam az egyetemre; biciklivel.

Útközben kis híján elütöttek önhibámon kívül, de egy utolsó utáni pillanatban foganatosított kitérő manőver segítségével sikerült életben maradnom, hogy három-négy másodperccel később egy szarvasbogár méretű muslica repülhessen bele a jobb szemembe. Fél kézzel kormányozva és fél szemmel az utat figyelve végül sikerült eljutnom a klinika telepig, miközben a másik kezemmel próbáltam kioperálni a vadvilágot a szemgödrömből.

Mire beértem a klinikák kapuján, pont visszanyertem a szemem világát is, csak hogy az első kép, ami a retinám elé tárul a maga homálytalan valójában, az lehessen, ahogy az évfolyamom három legszorgalmasabb hallgatója* karöltve sétálnak felém vigyorogva sikeres élettan szigorlatuk után.

Mondanom sem kell, ötöst kaptak...

Szóval a legtöbb energiám arra ment el ma, hogy nagyon igyekeztem nem átlényegülni pszichopata tömeggyilkossá.


* Ha kevésbé lennék korrekt politikailag, azt is mondhatnám, geci nagy, taigetosz-pozitív stréberek egytől egyig. De nem mondom.

Kékeszöldszeműlány rendszeresen kiég, ha azt hangoztatom, hogy pont úgy viselkedik, pont olyan a mimikája, és úgy általában pont olyan cuki, mint egy ötéves kislány.
Akkor én most megmutatnám a pathologia jegyzetét. Íme.

Hja, tegnap volt ugye a Nemzetközi Törölközőnap...
Régen mindig olyan lelkesen vártam és készülődtem, de tegnap reggel már-már fásult beletörődéssel vettem magamhoz a törcsimet, tudva, hogy ezúttal is egyedül leszek.
Debrecent csak nem akarja megérinteni a civilizáció, a kultúra és az egészséges idiotizmus langy tavaszi szellője; kezdek lemondani az egész falu lelki üdvéről.

Megjelent egy a bőröm színénél valamivel sötétebb kör a bal alkaromon, aminek lyukas a közepe. Kifejezetten szabályos. Nincs megduzzadva, nem érzékeny, nem viszket, nem is igazán piros... sose láttam hasonlót. Éppen ezért, valamint hülye helyzetéből adódóan észre sem vettem volna, ha nem pillantom meg a tükörben.

Orvostanhallgatóként természetesen öt perc leforgása alatt minden elképzelhető egzotikus betegséggel diagnosztizáltam magam, de valójában fingom sincs, mi lehet ez. Még egy tisztességes lyme-kór sem jöhet szóba, mert akkor az én mintámnak pont az inverze virítana rajtam szép piros színben tündökölve.

Leszűkítettem a dolgot a három legvalószínűbb lehetőségre; szavazzátok meg, melyik a nyerő!

1. "Mégiscsak lyme-kór lesz az, csak ilyen geci, mutáns változat. Rábasztál."
2. "Hülye vagy. Bebasztad a tested valahova, azt' olyan degenerált vagy, hogy nem tűnt fel."
3. "Testvéreim, megjelent a jel! Eljött hát! Boruljunk térdre galaktikus urunk, Xappufikli tizenharmadik reinkarnációja előtt."

Lazán kapcsolódik az előző poszthoz, hogy Kékeszöldszemű lánnyal az ágyban táplálkoztunk, mikor konstatálta, hogy "több a morzsa az ágyamban, mint Jancsi és Juliska után az erdőben".

Az Élettan Intézet kívülről teljesen konszolidált épülete egyébként valódi labirintust rejt magában. Csak a jó ég tudja, mi lehet az első pár ismerős termen és laboron túl... Emlékszem, mikor először mentem vizsgázni: az előtérben várakoztunk, mikor engem szólítottak; végigvezettek egy folyosón, felvittek egy csigalépcsőn, át egy másik, szűk folyosón, át egy ajtón, le egy normális lépcsőn egy újabb folyosóra, egy az intézet stílusától teljesen elütő, tölgyfaburkolatú könyvtárszobába - hogy várjak még ott egy kicsit. Esküszöm, a végén alig találtam ki. Azon sem lennék meglepődve, ha időközben a folyosók és a lépcsők helyet cseréltek volna egymással, mint a Roxfortban.

Lehet, hogy csak akkor érvényes az érdemjegyed, ha a vizsga után ki is találsz az útvesztőből. Ez afféle utolsó próbatétel lehet. Ki tudja, hol lyukadtam volna ki, ha elvétem az egyik csigalépcsőt! Ha a sötét folyosókon bolyongva, ismeretlen helységekbe benyitogatva, az egyik rég elhagyott laborban a '97-es évfolyam egyik éltanulójára bukkantam volna! Ijedten bámultam volna torzonborz, szakállas képét, miközben ő ugyanilyen döbbenten néz vissza rám. Válláról szakadt rongyok lógnak, melyek egykor egy fehér köpeny részét képezhették, kezében pedig egykori indexének fekete maradványait dédelgeti.
Pár kínosan hosszúnak tűnő másodpercet követően - talán egy távoli zörejnek köszönhetően - feleszmél és üdvözöl. Majd még mélyebbre vezet a folyosók és lépcsősorok rengetegén át, míg egy éles kanyart követően szemem elé nem tárul az elveszett medikusok tábora. Jöttömre mindenki felkapja a fejét, fiúk, lányok - nők és férfiak, angolkóros csöppségek - vegyesen. Elhallgatnak, tisztán hallani az apró tüzecskék ropogását. Készül az ebéd: patkány nyárson, de nem nyersen. Állítólag a knock out egér a legfinomabb, de az igazi ínyenc ritkaság, csak ünnepnapokon kerül az asztalra.

Vezetőjük elé visznek, aki fehér köpenymaradványa alatt rongyos nyakkendőkből álló valóságos páncélt visel. Nem tudom eldönteni, van-e alatta valami, hiszen a kravátlik pikkely módjára fedik egész testét. Árad belőle a '89-es évfolyam büszke bölcsessége. Dárdájára spirométer van tűzve. Elveszi az én nyakkendőmet is, magára aggatja, majd elénekelteti velem a DOTE OLÉ!-t. Mindenki ujjong és tapsol; ezzel én is a törzs tagjává váltam.

Egy ideig persze még keresem a kiutat. A többiek elnéző szánakozással figyelik, ahogy újra és újra útra kelek, és ahogy - olykor bár napok múltán, de - mindig csak a táborba jutok vissza. A lobogó tüzek, az ismerős arcok falakon táncoló sziluettjének látványára mindig elfog a kétségbeesés, néma sírógörcs rázza a testem, de a többiek kedvesek velem: ők is átmentek ezen a fázison. Mindenki átmegy.

Évekkel később büszkén viselem az új, pipettahegyekből fűzött nyakláncomat. A feleségemtől kaptam az évfordulónkra. A 2013-as évfolyam cuki gólyalánya a szentem, eltévedtét a mai napig évfolyamának szerencsétlen számára fogja. A fiamat tanítgatom jobb sorsra érdemes kísérleti állatokra vadászni. Olykor hatalmas zajjal borítunk fel kisemmizett, ósdi számítógépeket a sötétben.

A távoli közelségben pedig egy másodéves orvostanhallgató az unalmas szemináriumon felfigyel és oldalba böki csoporttársát:
- Te is hallottad ezt a furcsa hangot? Honnan jöhetett?

***

Azt hiszem, a szigorlatra viszek magammal fonalat. Vagy kenyérmorzsát.

Ismét beköszöntött hát a vizsgaidőszak-szakáll kora.

Minden reggel megcsinálok öt felülést.
Ez talán nem tűnik soknak, de csak ennyiszer lehet benyomni a szundit az ébresztőmön.

- És hétvégére sem mész haza?
- Óóó, én innen már haza nem megyek, míg harmadéves nem lesz belőlem... vagy bölcsész az eltén.

Az öregedés biztos jele, ha az ismerőseid már nem töltenek fel gimis-ballagós képeket a közösségi portálokra. Legfeljebb az unokájukét...

Megvívtam ma Neptunnal.
A tengerek istene azonban meglepően kegyes volt ma velem: megengedte, hogy három perc leforgása alatt felvegyem az összes vizsgámat, pont akkorra, amikorra akartam. Most már csak túl kell élni...
So say we all!

Ma visszanyertem a hitem a BAT módszerben*.
Kiderült ugyanis, hogy a hétfői neurobiológia zh-n minden esély ellenére száz százalékot írtam a neurobiokémia részből, és neuroélettanból pontosan annyit, hogy kiváltsam azt a vizsgablokkot is.
Ettől persze még ritka ocsmány lesz a vizsgaidőszakom, de legalább újabb lendülettel vetem bele magam a tanulásba.

Visszatértem! Van remény.


*BAT módszer = Balázs-féle Asszociatív Tippelési módszer

Még egy hónapja ígértem, hogy mutatok képeket a mezekről és a pompomlány ruháról. Íme.

- Honnan ismerni meg a boldog bloggert?
- Nem ír blogot.

... tartja a régi népi bölcsesség; és milyen igaz!
De hagy áruljam el nektek, hogy a nagyon elfoglalt blogger szimptómái is hasonlóak ehhez.
Sőt, a túlterhelt, krónikus alváshiányban szenvedő, és a rettenetesen gyorsan közelgő vizsgaidősuck kilátástalanságának árnyékában vergődő bloggert is csak az különbözteti meg a fentiektől, hogy jóval frusztráltabb a másik kettőnél, és még az általánosnál is kevésbé tolerálja, ha a hülyeségeiddel próbálod kábítani. Legorombít és elküld a picsába - miközben magasról tesz minden szociális normára.


Ez utóbbi lennék én mostanság. De egy percig se aggódjatok, Drága Olvasóim! - Szólok itt most egykoron sem túl népes olvasótáborom igazán elszánt, bátor lelkeket számláló kis maradékához. A vizsgaidőszak beköszöntével, és társas kapcsolataim számának beszűkülésével egyre gyakrabban fogok ide visszatérni a jó öreg cybertérbe, hogy elsírjam minden bánatomat... És összességében hogy megénekeljem megpróbáltatásokkal teli hősi életem eposzát. Vagy tragikomédiáját - ezt a végkifejlet majd még eldönti. 


Hiszen tudjátok, mindenki életében van egy olyan periódus, mikor azt hiszi, a Sors keze őt veri a legjobban. Pedig ez nem igaz... mert engem.