A második turnusban a hagyományokhoz híven csoportom is volt. Na most ez a kijelentés csak annak fényében érdekes, hogy az első turnusban meg nem: idén bokros piáros teendőim mellett sajnos már nem fért bele a dolog, bizottságvezető pedig - épp ebből kifolyólag - elvileg nem is vihetne csoportot. Viszont szerencsémre ember hiány volt, nekem meg erős volt az önmarketingem, úgyhogy vihettem pár gólyát a második brancsból.

Elég vegyes csoport volt, ami azt illeti: a fiaim halkak voltak és kicsit szégyellősek, de a sört legalább bírták. A lányaim között is akadt egy-két muja - köztük életem eddigi legnehezebb gólyalánya. 
Én Teréz anyából is mindenre elszánt party vadállatot faragok négy nap alatt, ha arról van szó, de vele tényleg minden tippem, trükköm és taktikám kudarcot vallott. Na jó, nem mindegyik, végül csak elértem, hogy élvezze a tábort, de megizzasztott. A többi lányomra viszont nem lehetett panasz: kemények voltak, hangosak, bevállalósak és nem féltek kitenni a tüdejüket a sikerért.

Egyébként az utolsó pillanatig nem volt világos, hogy ki fog nyerni, mert volt két rivális csoport, akik végig a sarkunkban kullogtak. Az eredményhirdetésnél pedig csak az első három helyezettet hirdették ki: harmadik lett az egyik rivális, második egy tök random csapat, így az aranyéremért még legalább ketten álltunk harcban, de mikor a fényképész - a hivatalos bejelentés előtt egy másodperccel - az én csoportom elé térdelt, hogy lekaphassa a reakciónkat, már tudtam, mi a helyzet. 

Újabb elsöpő győzelem.

Az elmúlt két hetet Tokajban töltöttem, a Gólyatáborban. Durva volt, mint mindig, rendesen el is fáradtam - ráadásul a pihenő nap sem a pihenésről szólt, mert akkor meg vissza kellett rohannom debrecenbe a gólyák fehér köpenyeivel kapcsolatban intézkedni. Fontos ember vagyok, na.

A tábor maga természetesen frenetikus volt, bár Kékeszöldszeműlány jelenléte némileg bonyolította a helyzetet. Mindazonáltal mindkét turnusban rengeteg cuki gólyalánnyal ismerkedtem meg és minden adandó alkalommal harcsapaprikást burkoltam, amikor lehetett. Az a szörnyű balsejtelmem, hogy új kedvenc kajám van.

De most komolyan: ki adja az Alexia nevet a gyerekének?
Az alexia egy nagyon csúnya olvasási zavar, amit általában agykárosodás okoz.

Az elmúlt két hétben majdnem ezer kilométert utaztam.
Csak az a baj, hogy mindezt Miskolc és Debrecen között.

Kiskoromban aktív rosszcsont voltam, ezért mindig legyalultam valahogy a bőrt a végtagjaimról. Emlékszem, hogy egyszer valaki elmesélte nekem, hogy a bőrnek hány rétege van, én meg teljesen megijedtem, hogy ha ilyen tempóban horzsolom le továbbra is a térdemet, akkor az a pár réteg nem fog sokáig tartani.

Ez csak úgy eszembe jutott.

Dobpergést kérek, általam kreált mókás megállapítás következik. Viccnek titulálni, kicsit erős lett volna, ezt belátom én is. Említettem ugye, hogy az egy szem kishúgom Londonban leledzik, megkérdeztem hát tőle:
- És az igaz, hogy a brit lányok nagyon csúnyák?
- Igaz.
- Hát ez nagyon gáz.
- Miért?
- Mert a Birodalomban sosem megy le a nap.

Nekem tetszett.

Ma elég sokat kellett várnom a villamosra, mert kimaradt egy járat vagy valami, de nem unatkoztam. Odajött hozzám egy közvéleménykutató, aki a vitaminokról kérdezett és a vitaminkészítményekről alkotott véleményemre volt kíváncsi. Hja, az univerzum apró ajándékai.

De most teljesen úgy fog tűnni, mint ha egy nagyképű, pöffeteg fráter lennék, aki abban leli örömét, hogy más emberek kárára élcelődik, akik pedig csak a munkájukat végzik vagy a hitvallásuk szavát követik. Pedig ez nem igaz, nem szórakozom ilyesmivel nap, mint nap, legalább két éve nem találtak meg ennyien a hülyeségükkel. Mostanában sűrű az élet vagy nem tudom.

Csak a szórólapos lányokkal voltam gonosz néha, de már velük se annyira.

Arrakis, Tatooine, Mount Doom.

Csak néhány hely, ahol hűvösebb van, mint a szobámban.

Voltam ma az üzemorvosnál a leleteimért.

Igen, pont egy hete fejeztem be a kórházi gyakorlatomat, ahol a kutya se kérdezte, hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán, hogy ott legyek. Három hétig vígan terjeszthettem volna a gümőkórt, ha rajtuk múlik; pedig Campus után még köhécseltem is egy-két napot. Mindegy.
A májam nem tapintható, ez mindenesetre megnyugtató.

Egyébként most is csak azért vettem rá magam, hogy visszamenjek, mert idén már lesz blokk gyakorlatom, ez meg nem évül el addig, úgyhogy nem kell majd rohangálni.

Végre rájöttem, hogy miért van messze sokkal nagyobb sikerem a lányoknál Gólyatáborban, mint úgy általában! Nem csak hogy szóba állnak velem, de még a tábor után is keresik a társaságom olyan gyönyörű és intelligens lányok, akik amúgy felém se bagóznának.

Sikerem titka három pilléren nyugszik, melyek közül kettő elég gyakori, de a három együttállása kifejezetten ritka - Gólyatáborban viszont rendszerint bekövetkezik:
alkohol, félhomány és Stockholm syndroma.

A nindzsanyaralások alkalmával egyébként az a bevett eljárás, hogy a szomszéd először nekünk szól, aztán a tulajnak, végül a rendőrségnek. Ezt a sorrendet felborítani nem szép dolog.

Na, hát túléltük ezt a nindzsanyaralást is. A végletekig lealacsonyítottuk magunkat, levetkőztük minden emberi méltóságunkat és rengeteget nevettünk. Szóval csak a szokásos... túl sok részletet ezúttal sajnos nem oszthatok meg, mert tényleg embertelen volt, amit műveltünk.

Some silimarin, some silimarin, my kingdome for some silimarin!

A tegnapi beszélgetésem a hittérítőkkel egyébként mesébe illő volt.
Nyilván azzal kezdték, hogy hiszek-e a mindenhatóban, a megváltóban és a teremtés mindent behálózó erejében. Erre egy laza nemmel feleltem, ami kizökkentette őket egy pillanatra, de nem hagyták magukat, nem adták fel a lelkem megmentésére irányuló erőfeszítéseiket: megkérdezték, hogy akkor miben hiszek.

Egy összetett mondatban kifejtettem nekik a big bang-től és evolúciótól terhes világképemet, amire a lehető legjobb módon reagáltak. Pont azzal az egy dologgal, amire előre bekészített válaszom is volt. Úgy meglepődtem, hogy ilyen magas labdát adtak, hogy hirtelen majdnem elfelejtettem lecsapni:
- Dehát az evolúció csak egy elmélet...
- Csak annyira, mint a gravitáció. Itt az erkély, tessenek kipróbálni!

Nem ez tette be viszont a kaput náluk, hanem az, hogy megkérdeztem, mit szólnának hozzá, ha egy békés délutánon a sziesztájukat megzavarva azzal kopognék be hozzájuk, hogy "testvérem, Darwinról hallottál már?"

Na, de én most amúgy rohanásban vagyok: indulok nyaralni a nindzsákkal. Ha túlélem, tudósítok.

Az imént csengettek be hozzám hittérítők.
Már elmenekültek.

Nagy fába vágtam a fejszémet.

Idén ünnepli ugyanis a Doctor Who az ötvenedik szülinapját, úgyhogy majd novemberben valami hiperszupermegagiga évadzáróval rukkolnak elő; én meg úgy döntöttem, hogy addig megkísérlem végignézni a komplett sorozatot. Az egészet 1963-tól. Nem lesz könnyű.

Mondjuk a 2005. óta készült részeket láttam...

Nem mondom, hogy meleg van a szobámban, de épp most járt erre két hobbit és bedobtak ide egy gyűrűt.

Referatum de praxis medicinae internae II.

A hétvégi ügyeletben mindenesetre pozitívan kellett csalódnom. Azt hittem, még annyi dolgom sem lesz, mint hét közben és egész napos unalmas ücsörgésre leszek kárhoztatva. Ezzel szemben - mivel tök egyedül voltam - az ügyeletes orvos csak velem foglalkozott és az egész osztályról mi gondoskodtunk. Jó, ő gondoskodott én meg árnyékaként követtem.

Volt tehát egy saját, különbejáratú tutorom és egy egész osztálynyi betegem, végre egyszer igazi orvostanhallgatónak éreztem magam, nem pedig egy megtűrt húsdarabnaknak a tömeges orvosgyártás futószalagján. Rengeteget hallottam már a crepitatioról, de igazi crepitatiot most hallottam először (ez egy a kezdődő és gyógyuló tüdőgyulladásra jellemző tüdőhang, amit az érintett léghólyagocskák felpattanása okoz, ezért csak belégzésnél hallható). Tapintottam és hallottam pitvarfibrilláció okozta pulzusdeficitet, határoztunk meg vércsoportot... egyszóval jó volt.

Hab a tortán, hogy a hétvégémért cserébe ráadásul elvileg elengednek majd a gyakorlatom végéről, úgyhogy idejében csatlakozhatok a következő Nindzsaküldetéshez és állatkodhatok értelmiségihez a legtávolabbról sem méltó módon.

Visszatérve az előző poszt ominózus befőttes üvegére, amit heroikus módon nyitottam ki.

- Mi volt benne?
- Leves.
- Biztos nem vizelet?
- Hát lehet, de akkor a gazdájának elég durva lipiduriája van... és fogalmam sincs, hogy préselte ki magából a répát.

Referatum de praxis medicinae internae

A belgyógyászat gyakorlat eddigi tanulsága, hogy egyrészt nagyon ügyesen tudok beteget vizsgálni, főleg a kopogtatásban jeleskedem, másrészt pedig jól írok anamnézist. A doktornénim azt mondta, hogy örülne, ha a hatodévesek ilyen anamnéziseket írnának neki < /dicsekvés >

Viszont rengeteg az üresjárat, mert sokan vagyunk és senkinek nincs ideje és szüksége ránk. Az a baj velünk, harmadévesekkel, hogy a nővéreknek már nem kellünk, az orvosoknak pedig még nem vagyunk hasznára, úgyhogy többnyire fehérköpenyes szellemként bolyongunk a folyosókon munka után kajtatva.

Munkát pedig nehezebb találni, mint hinnétek, mert a kórház most tele van nővértanoncokkal is, akik minden ápolási feladatot elvégeznek (ezért nem kellünk a nővéreknek), így mi unalmunkban még egy nyamvadt subcutan injectio-t sem adhatunk. Így fordulhatott elő, hogy a héten valamelyik nap a legnagyobb teljesítményem az volt, hogy kibontottam egy befőttesüveget, amit az egyik cuki nővértanonc nem bírt.

PS: a bejegyzés címét IQ-ból igyekeztem összehozni, úgyhogy nyugodtan tessék belekötni, ha elrontottam valamelyik deklinációt. A határozói esetről például fingom sincs, pedig érzem, hogy kellene valahova.