Kivettem ma egy vesét.
Na jó, nem én vettem ki, de nélkülem nem sikerült volna.
Na jó, nélkülem is sikerült volna, de azért ügyes voltam.

A lényeg, hogy ma egy nephrectomia-n kampóztam, de a feltárásnál - amíg nem ért oda a másik sebész - néhány percig én voltam a másodoperatőr. Sőt, a sebzárásnál is segíthettem egy picit. Minderre természetesen egy kellőképp ügyesen idomított csimpánz is képes lett volna, de nem is a feladat komplexitása a fontos, hanem az, hogy hagyják, hogy egy élő emberen csináljam.

Ez most lehet, hogy kicsit morbid lesz a mugliknak, de az elektrokoagulátorral való ügyködésnek egyébként olyan szaga van, mint a szalonnasütésnek.

Megyek, és bemosakszom egy hatórás műtéthez...

... but first, let me take a selfie!

Az egyik gyógyszerész ismerősöm kíváncsi volt, hogy miért vagyok fáradt. Mindezt pedig a következő képpen öntötte szavakba:
- Hát hova lett az adenozin-trifoszfátod?
- Elhasítottam őket, már csak adenozin-difoszfátjaim vannak.

Ez persze bioenergegtikailag közel sem ilyen egyszerű, de most ne menjünk bele abba, hogy hány másodpercig elég az ATP-m és hogy aztán glikogén meg zsír... a lényeg az hogy erőteljesen leszívott ez a Campus fesztivál. Indokolatlan helyeken fájok, elment a hangom és az alkoholra gondolni sem merek.

Nagyjából azért embert faragtam magamból, és már el is kezdtem a kéthetes, nyári, szabadon választott gyakorlatomat az urológián. Eddig nagyon kedvesek és jófejek voltak ott velem. Sőt végre szereztem magamnak kényelmes orvosi papucsot is, úgyhogy most már majd könnyebben végig tudom állni a műtéteket.

Gyógyszerészekkel bulizni jó. A legjobban a hasonlataik tetszenek:
- Szóltam Placinak, erre levált rólatok, mint a bárium-szulfát savas közegben.

A bürokrácia buktatói

Mostanában egészségtelenül sokszor kellett megjelennem a postán, a bankban, az adóhivatalban és az okmányirodában. Nem szeretem én ezt, legyünk inkább hippik és alapítsunk kommunát! Mennyivel egyszerűbb lenne minden... ha kapnék hivatalos papírt, azt is elégetném, majd benyomnék egy adag LSD-t.

Ma megkíséreltem meghosszabbítani a lejárt személyi igazolványomat. Az igazolványképek amúgy sem szoktak jól sikerülni (ennek lehetőségét már a fülke megvilágításával csírájában elfojtják), de mire sikerült elverekednem magam a bürokrácia buktatóin keresztül a célegyenesbe, olyan szinten volt üres a tekintetem, hogy a portré akár egy életfogytiglanra ítélt bűnöző rabosítási fotójának is beillett volna.

És még volt pofájuk megkérdezni, hogy jó lesz-e...

Tudjátok, kivel utaztam ma egy villamoson?

Bacsa Patrikkal, a Diósgyőr csatárával; és Lizával, az exbarátnőmmel, aki lizálta a lelkem.
És még azt mondják, nem zajlik Miskolcon az élet!

Az elmúlt napokban mazsolává szaunáztam magam és elolvastam végre néhány könyvet, de most sajnos vissza kell térni a civilizációba.

Már megint annyi - főleg grafikai - dolgom lenne, hogy azt sem tudom, hol kezdjem... ráadásul jön a Campus, a nyári gyakorlat, a gólyatábor, fogalmam sincs, mikor fogom magam rendesen kipihenni.

És még kevésbé tudom elképzelni, hogy a stréber, spíler, törtető-cafka évfolyamtársaim, akik hetekkel korábban befejezték a vizsgaidőszakot és ellógják a gyakrolatok nyolcvan százalékát, a fesztiválokat pedig hírből se ismerik, mit csinálnak egész nyáron. De komolyan: nyaralnak két hetet, oké... és aztán?

Azért nyaralunk, hogy kipihenhessük magunkat - és főleg, hogy én kipihenhessem a vizsgaidőszak utolsó heteivel járó kialvatlanságot és stresszt. Magától értetődik tehát, hogy minden reggel fél nyolckor kell kelni. De a svédasztalos reggeli és vacsora sem fog segíteni, hogy fitten, karcsún és izmosan mehessek idén a gólyatáborba. Na mindegy, kénytelen leszek továbbra is a személyiségemmel hódítani.

Btw a bevallhatónál jóval tovább tartott, míg leesett, hogy mire gondolt a recepciós, mikor a kérdésre - hogy fűtött-e a kültéri medence - azt felelte, hogy napelemes.

Egyszer rendezik az életben Miskolcon az EFOTT-ot, erre most sem vagyok ott.

Ezzel kettőre emelem az évek számát, amikor nem jutok el igazi fesztiválra: A Campus nem számít annak, az Debrecen falunapja, Hegyalja már nem is lesz idén, a VOLT mindig vizsgaidőszakban van, a Szigetre meg kinek van pénze? A Sound-ról pedig ismeritek a véleményem.

Bár az igazat megvallva, EFOTT-on még nem voltam, úgyhogy nincsenek tapasztalataim róla, hogy valódi fesztiválnak minősül-e, de ragaszkodjunk csak az ártatlanság vélelméhez. A fellépők miatt annyira nem fáj a szívem, akik miatt meg fájna, úgyis fellépnek jövőhéten a Campus-on. Belegondolva amúgy is macerás lenne otthon fesztiválozni: hiába hangzik jól, hogy Miskolcon van, ez csak annyit jelentene, hogy nem a száz méterre lévő sátramat kell megtalálnom hajnalban félrészegen, hanem a város ellenkező pontján lévő lakásunkat.

Fesztiválozgatás helyett eljöttem inkább a családdal egy wellness hétvégére, ami jó, mert idejét sem tudom, mikor nyaraltunk utoljára együtt négyen. Anyukám szerint azért, hogy kipihenhessem a vizsgaidőszak fáradalmait.

Végeredmény

Sajnos nem jött össze az 5/5... mindent megpróbáltam, de nagyon elfáradtam a végére. Ez a tárgy a továbbhaladás szempontjából amúgy sem volt fontos, úgyhogy nem tragédia a dolog. Legközelebb talán majd nem szórakozom el a vizsgaidőszak első kétharmadát és akkor minden klappolni fog. (Meg azt se felejtsük el, hogy az utolsó, nagy roham csak erre az öt vizsgámra vonatkozott, a vizsgaidőszakom valódi aránya 7/6.)

Mindegy, a lényeg, hogy végre vége és szabad vagyok! Na nem teljesen, mert számtalan dolgom lesz a nyáron, de azokat jobban élvezem... úgyhogy mindent összevetve Lyndsy Fonseca sincs annyira letörve, hanem magabiztosan tekint jövőnk felé. Most pedig megyek, és átalszom három napot.

Döntő, bronzmeccs, meglátások

Az egy dolog, hogy izomból kellene tanulnom, hogy csodát tehessek és tényleg behúzzam az ötödik vizsgámat, de a vb döntőt azért mégiscsak megnézi ember. Az az igazság, hogy nagyon elfáradtam az elmúlt két hétben és már a motivációm is hagy némi kívánnivaló maga után, hiszen ez már nem egy élet-halál vizsga, de azért próbálkoztam a hétvégén.

Nem is nagyon voltak hát konkrét terveim a döntő megtekintését illetően, végül mégis úgy alakult, hogy a Teniszke nevű kulturális zsibongóban néztem a kivetítőn, többedmagammal. Már csak ott tűnt fel a második söröm közben, hogy gyakorlatilag szinte centiméterre pontosan ugyanazon a helyen ülök, mint ahol négy éve is néztem a döntőt. Akkor egy minden szempontból bukott vizsgaidőszak után, megtört pályafutással minden mindegy alapon, most egy kifejezetten sikeres vizsgaidőszakkal a hátam mögött (az átlagom egyéni rekordokat döntöget), de tanuláskényszerben. Remélem, a következő döntő nézése közben már csak a soron következő ügyelet miatt kell majd aggódnom...

Maga a meccs nem volt rossz... a legutóbbi fertelmesen szar spanyol-holland döntőnél legalábbis fényévekkel volt jobb. A németek megérdemelték a győzelmet, a világbajnoki címet pedig mindenképp. Az argentinok nagyon unalmasan játszottak az egész tornán. Ami pedig a brazilokat illeti: nekik már réges-régen ki kellett volna esniük, legkésőbb a nyolcaddöntőben és akkor megúszhatták volna a 7-1-es zakót is.

Azzal viszont nem értek egyet, hogy a bronzmeccset el kellene törölni, mert csak motiválatlan, elkeseredett csapatok bénáznak a pályán. A legjobb vb meccsek, amiket láttam, a harmadik helyért vívott küzdelmek voltak: elég ha a 2010-es Németország-Uruguay-ra gondolunk, vagy a legendás Hollandia-Horvátország találkozóra 1998-ban.

A zenének szaga is van

Ha elég sok tüccer zenét zsúfolunk egy helyre, már kémiai úton is megállapíthatjuk, hogy fos; ha addig a belsőfül mechanoreceptoraival nem sikerült volna. 

Vettem ma kurkumát, amit egyértelműen a felnőtté válás jeleként értékelek.
Igaz, hogy még mindig gyökérségekre szórom el a pénzem, de ez azért már mégsem olyan, mintha egy ötéves szabadul be egy édességboltba.

Arról mondjuk még csak halvány elképzeléseim vannak, hogy mire fogom konkrétan használni, de na.

5/4

Na ki a király!?

Nem tudom, biztos nem én. De szerencsém volt, az intézet pedig nagyon kedves, ennyi év töménytelen szopás után meg már csak ragadt rám annyi a betegségekről és a rutin diagnosztikáról, hogy érdemben tudjak rizsázni, ha nem húzok valami tényleg teljesen reménytelen tételt.

Mindemellett persze köcsög mázlista voltam ma, s ezt nem árt kihangsúlyozni, mert az emlékek meg fognak szépülni, holott ez a párharc alakulhatott volna egészen máshogy is.
A gyakorlati tételem a vérzési idő mérése volt (plusz a fibrin monomer teszt), amit rajtam demonstráltak gyakorlaton, úgyhogy el tudtam mesélni, hogy sliccelték fel annak idején az alkaromat. Elméletből pedig az acut pancreatitis diagnosztikáját kaptam, amiről az ember egyrészt azért tud mesélni, másrészt pedig nem olyan nagy kunszt kibökni a gyulladásos faktorok mellé, hogy amiláz meg lipáz.

Szóval a performanszom egy hármast ért klinikai biokémiából, viszont azt nagyon utálom, hogy mindig a vizsgaidőszak utolsó napján kell stresszelnem és vizsgáznom. (Előző félévben az ortopédia, tavaly nyáron patkó szigó, előtte a kollokvium, két éve pedig a neurobiológia csúszott az utolsó alkalomra.)

Ezzel most már tényleg kezdenem kell valamit és picit szorgalmasabban kell működnöm - bár azért jegyezzük meg, statisztikailag eddig bejöttek a last minute vizsgák. Mai győzelmemmel ráadásul megnyertem a jogot a dékáni hétre, úgyhogy lehet, hogy - életemben először - ki is használom és vizsgázok még egyet. De előtte persze még hivatalos vagyok egy kis bulira...

Mai képünkön Lyndsy Fonseca szinte elolvad a büszkeségtől, bájosan mosolyog és lelke őszinte csodálattal telik el, hogy tovább hajtom a vizsgaidőszakot és a hosszabbításban is megkísérlek még leszigorlatozni egy tárgyból.

Szorgalmas diáknak ünnep a vizsga

Hát nekem nem az. A baj nem csekély, a vizsga pedig nagyon közel van.
Addig is: akinek kimaradtak az alábbi gyöngyszemek, az most pótolhat. Mondjuk jogászoknak készültek, de attól még kifejezetten ötletesek.

Szorgalmas diáknak ünnep a vizsga!



Ec-pec-ki-me-hetsz, te ma talán átmehetsz...



Aki tanult, az nem fél.

Még egy utolsót a mezekről

A brazilok kék nacit hordtak az elődöntőn, úgyhogy most már végképp nem értem, hogy hogy megy ez a dolog. Ha eddig is megvolt a lehetőségük, hogy variáljanak, miért álltak ki egyáltalán fehér nadrággal? Vagy miért váltogatják a színeket egy adott összeállításon belül? Valami babona lehet a háttérben? Tényleg nem tudom.

A tegnap említett Diósgyőr mez alapvetően talpig fehér lenne, fuszeklistül, mindenestül - szerintem csak a saját szakállukra vettek fel piros sportszárat hozzá az ominózus meccsen.
De hogy ez a nagy válogatottaknál is így megy? Nem gondoltam volna. Én mindenesetre szigorúbb megkötéseket alkalmaznék az arculati kézikönyvben, de ez valószínűleg csak a megalomániámnak és controll freak-ségemnek tudható be.

A németek idegenbeli szereléséről ellenben eddig még nem esett szó, és abban is biztos vagyok, hogy megosztja a drukkereket. Nekem azonban nem tetszik: tökéletes lenne egy német klubcsapat második mezének, csak úgy árasztja magából a Bundesliga-hangulatot, de egy válogatotthoz nem illik.

A meccs maga viszont hatalmas volt; örök életemre bánnám, ha nem láttam volna, merthogy ez a meccs az a meccs volt, amitől világbajnokság egy világbajnokság, és amiről még évtizedekig beszélni fogunk - akármennyire is szoros most a vizsgaidőszakom finise.

A mez-kérdés margójára, avagy mi a helyzet a fuszekli-fronton?

A világbajnokság mérkőzéseit - a vizsgaidőszakban egészségesnél sokkal szorosabban - figyelemmel kísérve ébredt fel bennem lassanként az ellentmondást nem tűrő késztetés, hogy a válogatott mezekről szóló eszmefuttatásomat kiegészítsem. Mert most komolyan: mi a helyzet a sportszárakkal?

Kezdjük ott, hogy úgy tűnik, manapság az a tendencia, hogy szeretnek a felsővel megegyező színű nadrágokat a focistákra aggatni; és ezzel így önmagában nincs is semmi baj: a klasszikus német fehér mez - fekete nadrág kombóért mondjuk kár, de összességében szép, letisztult, elegáns szereléseket láthatunk így. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy a brazilok és az ausztrálok miért kaptak a sárga felsőjük mellé fehér nadrágot és sportszárat, ha egyszer sokkal szebb volt az összeállítás kék, illetve sötétzöld gatyával, de most nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy az egyszínű szerelésekhez vagy a mez alapszínéhez, vagy a mez kiegészítő színéhez passzoló zokni dukálna, de a tervezőknek ez már valamiért túl sok.

Az Adidas már önmagában is túlcsicsázza a sportszárakat, így próbálnak színt vinni az egyhangúságba, de az eredmény közel sem nevezhető tetszetősnek. A Nike ezzel szemben ugyan egyszínű, de a meztől teljesen eltérő fuszeklikat erőlteti, amivel viszont nem ér el mást, csak teljes kakofóniát... egy-egy ruhadarab olyan, mint ha nem is ugyanannak a szerelésnek a részei lenne.

Én megértem, hogy az adott nemzet zászlójában benne van a kívülálló szín is, de az összhatást akkor is hazavágja. A legelrettentőbb példa talán a franciák amúgy kifejezetten szemrevaló tiszta kék outfitje. Hát hogy lehet ehhez bordó fuszeklit választani?

Vagy a horvátok piros-fehér kockás meze kék sportszárral. Vagy hogy hazai példát hozzak: egyszer a Diősgyőr is pályára merészkedett idén fehér felsőben és nadrágban, rikító piros sportszárral. (Persze még így is egyértelműen a DVTK-nak van a legszebb meze kis hazánkban; bár ebben a mezőnyben mondjuk nem nehéz... könyörgöm, a Loki mezeken comic sans-szal van írva hátul a név. Horror.)

Az egyetlen hely, ahol az efféle gondolkodás egész vállalható eredményt szült, az furcsamód nem más, mint a magyar válogatott meze. Nem vagyok feltétlen rajongója a dolognak, de már egészen megszoktam: piros felső, fehér nadrág és zöld sportszár.
Lehet, hogy a vízszintesen sávozott zászló a nyitja a dolognak...

5/3

Na, ez már tényleg a pofátlanság netovábbja: ötöst kaptam radiológiából!
De nem vagyok nagyképű, mert pontosan tudom, hogy ugyanilyen egyszerűen meg is bukhattam volna.

Az első tételem nem volt vészes, ráadásul az anyag elejét jobban át is néztem és az agytályogok CT leleteiről úgysem lehet olyan sokat beszélni. A második tételemről fogalmam sem volt, hogy mit kellene elmondani, de a veséről szólt, én meg nem azért vizsgáztam két hete urológiából, hogy annyiban hagyjam a dolgot. A harmadik tételemmel, az aneurysma diagnosztikával már jobban megszenvedtem, de aztán valahogy a haemorrhagiás és ischaemiás stroke-okra terelődött a szó, azokból meg jó vagyok. Úgyhogy szerencsém is volt és a professzor is jófej volt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek már a negyedik vizsgámnak kellett volna lennie, nem a harmadiknak, de a pénteki elől megfutamodtam. Még így is összejöhet éppen az öt, csak necces lesz. A következő viszont nagyon fontos, úgyhogy szorítsatok!

Lyndsy Fonseca mai képünkön lehetetlen alaknak tart - a jó értelemben, majd tudatosul benne, hogy mielőbb a méhében akarja tudni első közös gyermekünket.

Egy órán belül besötétedik, én pedig ezzel párhuzamosan szépen lassan depresszív kétségbeesésbe süllyedek majd, hogy még sehol nem tartok a tanulmányaimmal és de jó lenne, ha lenne még egy, csak egyetlen egy napom. Vagy egy időgépem.

De a sötétség furcsán korrelál a depresszióval, mert valahogy attól sem szoktam jobb kedvre derülni az ilyen utolsó éjszakás pánik-tanulások alkalmával, amikor megpirkad és feljön a nap.

Pozitívum, hogy csak délutánra kell mennem, és hogy az sem tragédia, ha megbukok. Úgyhogy talán majd még alhatok is egy keveset... meglátjuk, hogy alakul.

Igazság szerint már annyira enervált vagyok, annyi mindenen vagyok túl és olyan mélyen járok az apatikus nyugalom tengerében, hogy nem is félek. Valahogy csak lesz... olyan még soha nem volt, hogy nem volt sehogy.
Év közben feküdt a tantárgy, majd bepróbálkozok IQ-ból, azt' vagy átengednek, vagy nem.

Ez az a fajta megvilágosodott, sztoikus nyugalom, amit a stréberek soha nem tapasztalnak meg az életben, mert mindenen szétstresszelik magukat. Övék a tanulmányi ösztöndíj, enyém a nirvána.

That's the deal.

Zöldbab paprikás a'la Szuperbalázs

Ha vizsgaidőszak és kétségbeesés, akkor főzőcske! És ezúttal a receptet is megosztom veletek. Tessenek mirelit zöldbabot ragadni és megfőzni azon melegében! Anyukámtól tanultam, én csak finomítottam az arányokon és a fűszerezésen.

Tipikus diamond in the rough kaja: nem gondolnád, hogy milyen jó és vizuálisan sem mutat sokat (ezért is nem fényképeztem le), de gyors, egyszerű, isteni finom és nagyon nagyon addiktív. Sőt, még egészséges is, ha nem tömöd magad tele kenyérrel mellé. Na szóval...

Hozzávalók (3-4 adaghoz):
2 fej vöröshagyma
1 paprika
2 evőkanál édesnemes paprika
1 csomag mirelit zöldbab (450 g)
1 nagy tejföl (330 g)
Olaj, só, fehérbors, víz

Elkészítés:
A hagymákat apróra vágjuk és kevés olajon, fedő alatt üvegesre pároljuk, majd hozzáadjuk az őrölt édesnemes paprikát és megpirítjuk. Az anyukák mindig ráparáztatnak minket, hogy ha odaégetjük, keserű lesz - de ettől azért nem kell annyira félni, csak jó markáns íze lesz, ha picit megkapja az alját. Mondjuk azért tényleg ne szenesítsük el az egészet.

A szenesedést megelőzendő - mikor úgy gondoljuk, hogy eléggé megpirult a téma - felöntjük egy deciliter vízzel, hozzáadjuk az apróra vágott paprikát, elkeverjük és fedő alatt hagyjuk rotyogni egy kicsit, amíg teszünk-veszünk a konyhában, elmossuk a vágódeszkát, meg ilyesmi. Közben kicsit megsózzuk és borsozzuk. A koli-kaja verzióban még az apróra vágott paprikát is kihagyhatjuk a receptből.

Hozzáadjuk a felolvasztott zöldbabot és felöntjük annyi vízzel (kb 4 dl), hogy még éppen ne lepje el a babot. Tíz-tizenöt percig főzzük nagy lángon, fedő alatt, néha megkevergetve. Ha hirtelen felindulásból fűzünk, a fagyott babot is belebaszhatjuk olvasztás nélkül, csak akkor kevesebb vizet kell hozzáönteni és tovább kell főzni.

Ha ez megvan, és a bab már puha, beleöntjük a tejfölt és felforraljuk. Ezután véglegesen befűszerezzük sóval és fehérborssal; én szoktam bele tenni egy kis cayenne-t is, de ez csak az én személyes perverzióm. Kicsit még főzhetjük fedő nélkül, főleg ha túl híg lett, bár ilyenkor érdemi változást már nehéz elérni.

Akkor csináltuk jól, ha sűrű, halvány narancssárga leve van és farkmeresztő, illetve bugyinedvesítő íze. Próbáljátok ki otthon! Kommentben várom a visszajelzéseket :D 

Azt elfelejtettem elmesélni, hogy a pulmonológia vizsga ugye úgy kezdődik, hogy egy mellkas röntgent kell leírnunk és megállapítanunk az ennyi információ alapján valószínűsíthető diagnózist. A hatalmas - nagyjából negyven - csúnyábbnál csúnyább elváltozást tartalmazó kupacból persze nekem kapásból sikerült kihúznom az egyetlen negatívat.

Magabiztosan meg is mondtam, hogy ez a tüdő talán még az enyémnél is szebb és büszkén vigyorogtam, mint egy jóllakott óvódás.

Merthogy előadáson és szemináriumon is kiemelték, hogy a legkellemetlenebb dolog, ami egy hallgatót pulmó vizsgán érhet, az az, hogy negatív röntgent húz, mert - kellő rutin hiányában - egy a harminckilenchez nem meri rámondani, hogy egészséges, és valami maszatra ráhúzza, hogy tumor, vagy infiltrátumot, esetleg hiláris nyirokcsomó megnagyobbodást vizionál a normális tüdőrajzolatba.

Erre nem újat húzattak velem? Hát de.

Egyáltalán nem kapcsolódik (talán csak a röntgenhez egy picit, mert az is képalkotó eljárás), de Dorka diplomás képalkotó diagnosztikai analitikus lett ma, úgyhogy ezúton is gratu neki!

Most egy olyan lehetetlent kell véghezvinnem, amihez képest azok a lehetetlenek, amiket már véghezvittem tök lehetségesnek tűnnek.

5/2

Na, tüdőgyógyász biztos nem leszek, de egy négyesre azért jó voltam náluk.
A tuberculosis diagnosztikája és a pneumonia terápiája pont azok a témakörök, amiket egy pulmonológusnál soha nem lehet eléggé részletesen ismerni, de húzhattam volna sokkal rosszabbat is. Soookkal rosszabbat.

A lényeg, hogy megvan, de nincs megállás... nyakunkon a harmadik állomás és elég szűkös az idő.
Mai képünkön Lyndsy Fonseca lelkes és roppant mód elégedett eddigi teljesítményemmel.